Kapcsolataim a kortárs irodalommal egyetemista korom óta formálódnak, s bizton állíthatom, hogy ezek egyike sem vonul be az irodalom-történetbe.#<#Egyik első személyes élményem Takács Zsuzsához, a spanyol nyelv avatott oktatójához kötődik, aki - az általam csak később megismert verseiben is végig ott rejtőző - elfojtott szenvedéllyel és anyás békességgel igyekezett rávezetni bennünket a kasztíliai spanyol nyelv szépségeire.
Egyetemista koromban olasz tolmácsolással kerestem magamnak némi zsebpénzt. Tanulságos találkozásom volt az irodalomtörténész-fejedelemmel, Czine Mihállyal, akit egy olasz újságíró a magyar irodalomról faggatott. A vendég számára ismeretlenül csengett Móricz, Németh László, Pilinszky neve, így hát megkérdezte a mestert: ugyan, mi a véleménye az Itáliában egyedül ismert kortárs magyar íróról, Örkény Istvánról. Czine válaszát – miszerint “Örkény a kortárs izraeli irodalom kimagasló egyénisége” – kétszer kellett lefordítanom, mire az olasz megértette… Konrád Györgyöt viszont én nem értettem meg – magyarul, így tolmácsolása is elég kemény diónak bizonyult. Pomogáts Bélával – akinek (szégyen ide, szégyen oda) egyetlen sorát sem olvastam – egy hajnali tévéműsor álmos vendégeiként sorunkra várva együtt kortyoltuk a frissítőt a színfalak mögött. Mély benyomást tehettem rá.
Mindez persze irodalmi kapcsolatnak vajmi kevés. Őszülő halántékkal ma már be kell látnom, elmélyültebb irodalmi találkozásokhoz másfajta kapcsolat kell: valami közös, kicsit érzéki, kicsit mondén, kicsit atavisztikus. Például a gasztronómia élvezete. Ilyen volt Esterházyval egy közös ebéd – szintén valami tolmácsolás kapcsán -, ahol a mester, soha nem felejtem el, nem mást talált rendelni, mint kakashere-pörköltet. Ezzel azután, szégyenszemre, mélyebb benyomást tett rám, mintha tizenhét hattyút fogyasztott volna el egy ültő helyében.
Spiró György aszkétizmusba hajló visszafogottságát, Kukorelly Endre tüntető hedonizmusát, Békés Pál kitárulkozó magábafordulását a családi örökségbe kapott Bächer Iván rogyásig megrakott asztalánál volt módom tanulmányozni.
Görgey Gáborral eddig nem volt szerencsém együtt enni, mégis olyan volt, mintha minden héten meghívott volna az asztalához. Az elmúlt majd’ három esztendőben felkérésünkre és nekünk evett – tegyük hozzá, igen jó étvággyal! -, hogy humorral fűszerezve, emléktöredékekkel körítve és ínycsiklandó leírásaival vegyítve hétről hétre hasábjainkon minősítse a magyar konyhaművészetet. Görgey Gábor – barátainak csak Artúr – azonban ettől a héttől a Magyar Köztársaság kulturális miniszteri tisztét tölti be – e szakma sajátosságainak megfelelően átmenetileg. Ez egyrészt azzal a következménnyel jár, hogy Görgey protokoll-ebédek és -vacsorák hivatalos látogatójává kárhoztatja magát, ami, ugye, nem kifejezetten irodalmi téma. Másrészt – bármennyire is szeretné – nem marad ideje se arra, hogy nekünk egyen, se arra, hogy nekünk írjon. S talán nem is volna ildomos, hogy állandó szerzőnk épp’ egy miniszter legyen. Egy miniszter írja alá tárcája közjót szolgáló rendeleteit, ne a saját tárcáit! Ezen felbuzdulva átmenetileg félretoljuk egy képzeletbeli raktárba Görgey asztalát – az Én asztalom rovatunkat -, s ha lejár önként vállalt száműzetése az irodalomból, mi újra megterítünk neki itt, e hasábokon.
