Raymond Aronról Budapesten tartottak nemzetközi tudományos konferenciát mintegy kéttucat neves előadóval.#<# Ebben az egyszerű kijelentésben csupán az a meglepő, hogy Aronról, az elmúlt század egyik legnagyobb hatású, rendkívül termékeny, sokoldalú gondolkodójáról égtájainkon vajmi keveset tudnak, s szerteágazó munkásságát egy viszonylag szűk szakmai körön kívül jószerével nem ismerik. Csak egyetlen műve jelent meg magyarul, visszhangtalanul egy azóta megszűnt kis kiadónál. A korábbi érdektelenség - vagy inkább óvatosság - még csak érthető, hiszen ez a sokat megélt atlanti elkötelezettségű francia filozófus megalkuvás nélkül bírálta a Szovjetunió totalitárius berendezkedését, politikáját, ám azt már semmi sem indokolja, hogy az utóbbi évtizedben sem méltatták publikálásra kiadóink máig sem elavult, tanulságos könyveit. Ezért is örvendetes, hogy a két éve megtartott tanácskozás előadásainak gyűjteménye most hozzáférhetővé vált.
VIHAROS IDŐK. A Párizsban 1905-ben született Aronnak a zivataros század tanújának és tevékeny résztvevőjének élete is megérdemli figyelmünket. A fiatal francia filozófus 1930-tól Németországban tanult és dolgozott, szemtanúja volt a hitleri térhódításnak, a náci könyvégetéseknek, s hazatérve a francia háborús összeomlásnak, majd Angliában csatlakozott de Gaulle támogatóihoz, s a győzelmet követően a tábornok kormánya tájékoztatási miniszterének, André Malraux-nak rövid ideig kabinetfőnöke volt. Ezután az újságírás mellett előadások sorát tartotta egyetemeken, miközben aktívan részt vett a közéletben, és szorgalmasan sorra írta többnyire viharokat kiváltó könyveit.
A Szovjetuniónak a nemzetközi politikában játszott szerepe miatt már a negyvenes évek végén szakított kacskaringós utat járt barátjával, Jean-Paul Sartre-val. Az értelmiségiek ópiuma című, 1955-ben kiadott munkája véglegesen eltávolította eredeti szellemi családjától, a progresszív baloldaltól (Csizmadia Sándor). Számunkra különösen megkapó Fejtő Ferenc előadása, “egy kortárs visszaemlékezése”, aki szemtanúként vizsgálja irodalmi tevékenységét és ideológiai fejlődését, elemzi a francia baloldal korabeli belső viszályait, Aron és Sartre együttműködését és konfliktusait. Nem tisztünk megítélni, nem túloz-e Fejtő, amikor azt állítja, hogy Aron életének utolsó éveiben – Emlékiratai és az Elkötelezett kívülálló interjúkötet megjelenése után – senki sem vitatta már a szinte már tévedhetetlen jelzővel illethető “mestergondolkodó” rangját.
Az bizonyos, hogy az “elkötelezett kívülálló” munkái nem szoríthatók be egyetlen szakmai, tudományos skatulyába sem. Egyaránt foglalkozott a filozófia, a történelem, a szociológia, a nemzetközi kapcsolatok számos kérdésével. Sőt, még a gazdasággal is. Így például az ötvenes évek végén az akkortájt sokat tárgyalt ipari társadalomról mondta el véleményét a Sorbonne hallgatóinak. (Mellesleg: e sorok írója annak idején nagy érdeklődéssel olvasta és mindmáig megőrizte 18 leçons sur la socialité industrielle, azaz 18 előadás az ipari társadalomról című kötetét.) Ám később sem lett hűtlen a gazdasághoz, 1973-74-ben már a posztindusztriális társadalomról értekezett. Így különös érdeklődésre tarthat számot a nyolcvanas évek elején Csizmadia Sándornak adott interjújában tett megjegyzése is: “Keynesiánus voltam oly korban, amikor a franciák még nem ismerték Keynest. Ezzel szemben, ami valójában nem voltam: marxista vagy szocialista, marxista értelemben.”
Ám lépjünk tovább. Az elkötelezett kívülálló következetesen elítélte az 1956. évi magyar felkelés leverését. Íme néhány megállapítása: törekvéseiben és jelszavaiban egyetlen forradalom sem állt olyan közel az 1848-as forradalmakhoz, mint az 1956-os. Továbbá: a nyugatiak által követett be nem avatkozási politikai 1956-ban éppúgy, mint a könyörtelen szovjet elnyomás, tragikusan megerősítették a szovjetek eltökéltségét, hogy fenntartsák Moszkva fennhatóságát Kelet-Európában – idézi Fejtő. S még valami: “Az 1968-as prágai tavasz megerősítette az 1956-os magyar tanulságokat”. Ide kívánkozik még egy megjegyzése a már emlegetett interjúból: “Magyarország, amely drágán fizette meg az 1956-os forradalmat, a keleti országok közül ma a legkedvezőbbek közé tartozik az intellektuális liberalizmus, a személyi biztonság (…) tekintetében. (…) Magyarország a legutóbbi évek folyamán, egészen mostanáig, a lehetséges legnagyobb hasznot húzta azokból a feltételekből, amelyek nem a lehető legkedvezőbbek…” Mondta pedig mindezt mindnyájunk okulására hat évvel a rendszerváltás előtt.
BORULÁTÓAN. A jövőt illetően az 1983-ban elhunyt Aron meglehetősen borúlátó volt. Kende Péter előadása legfőképpen a francia gondolkodó euroszkepticizmusát taglalja, amelyhez hozzátartozik, hogy illúziónak tartja a politikai szuverenitás elértéktelenedését, s nem hiszi, hogy a gazdasági integráció automatikusan megteremti a föderális politikai integrációt.
A recenzens e kis ismertetésben csak arra vállalkozhatott, hogy arra ösztönözze mindazokat, akiket illet: mielőbb adják ki magyar nyelven annak a Raymond Aronnak maradandó értékű könyveit, akinek – ismét Fejtő szerint – az eszmék harca által meghatározott században sikerült a történelem és a politika kérdéseire eszményeihez hűen reflektálni, miközben elfogulatlan tudósként és az események krónikásaként a megértés és megértetés szenvedélye által hajtott realista volt. Fűzzük hozzá: ez bizony nem csekélység.
