A Dunaferr kálváriája – Olvadó eredmények

Los Angelesben a múlt héten mutatták be Koltay Róbert Csocsó című filmjét, amelynek kulisszáját a kommunista mintaváros óriásüzeme, a Dunaferr-csoport elődje adja. Igaz, a gyárhoz vezető utakat ma már nem a “nagy vezérek” hatalmas portréi díszítik, a 200 milliárd forinthoz közelítő konszolidált árbevételű céggel kapcsolatos megnyilvánulások ma is lényegében politikai nyilatkozatok.

A gazdasági teljesítmény pedig korántsem mellékes az immár csak vegetáló észak-magyarországi konszernek mellett egyetlenként épségben maradt, stabilan termelő acélipari konglomerátumban. Bárkinek is van igaza, a politikai hercehurca árnyékot vet a cégre és rontja amúgy sem rózsás helyzetét, amelyet súlyosbít az acélipari gyártókat immár másfél éve sújtó dekonjunktúra. Az ezzel járó kiélezett versenyhelyzettel függ össze, hogy az Eurofer, az Európai Vas- és Alcélipari Szövetség dömpingvádat fogalmazott meg a Dunaferr-rel szemben (Figyelő, 2002/2. szám). Ennek lényege, hogy több unión kívüli (szlovák, török, egyiptomi, iráni, líbiai) cég mellett a magyar gyártó is jóval az uniós árak alatt – akár 45 százalékos diszkonttal is – exportál melegen hengerelt acéltermékeket az EU-ba, amelynek termelőit emiatt – a becslések szerint – 360 millió euró veszteség érte. A vállalat pár éven belül elvileg esedékessé váló privatizációját ez az eljárás is meglehetősen nehézzé teszi. Legfeljebb a tőkeszegény hazai vállalkozók csemegézhetnek a jobb teljesítményű leánycégek közt. A szakmai befektetőnek történő eladás főleg akkor lesz reménytelen, ha a legfeljebb 15 hónapos dömping procedúra végén a magyar cégnek uniós szintre kell emelnie az árait. Ez a főbb termékeinek 78 százalékát a közösségi piacokon értékesítő Dunaferr-csoport számára így is beláthatatlan következményekkel járhat.

ÁTSZERVEZÉS. A legnagyobb nehézség az objektív cégmutatók körül mutatkozik, hiszen a mintegy nyolcvan féle kisebb-nagyobb érdekeltségből álló, óriási cégcsoport ügyei mögé kívülről lényegében lehetetlen belátni. A Kormányzati Ellenőrzési Hivatal talált szabálytalanságokat, de politikától független megállapítások hiányában csak annyit tehetünk, hogy az aktuális cégvezetés eredmény-prognózisait elfogadjuk, és bízunk abban, hogy a könyvszakértők sem vesznek el ebben a “cégdzsungelben”.

Éppen ezért szolgálhat komoly pozitívumként a múlt heti – az OTP-vel kötött kilencmilliárdos hitelszerződés kapcsán elhangzott – bejelentés: a lassan egy éve posztján lévő Tóth László vezérigazgató meghirdette a csoport átszervezését, pontosabban a négy legfontosabb kft. összeolvasztását. Ezt azzal indokolta, hogy évente közel 130 milliárd (!) forintnyi árbevétel vándorol az említett rengeteg cég közt, s önmagában az ez után befizetendő áfa átmeneti finanszírozása is rendkívüli teherként nehezedik rájuk.

Az átalakítással talán a gazdasági adatok átláthatósága is javul majd. Ma ugyanis a konszolidált, illetve a cégek közti árbevételadatok egyaránt felbukkannak a tudósításokban. Nem is beszélve arról a számdömpingről, amely a várható nyereség alakulásáról zúdult ránk az elmúlt egy évben (lásd a táblázatokat).

A SZÍNFALAK MÖGÖTT. A többféle eredményprognózis léte nem meglepő, hiszen az acélgyártás ciklikus iparág, nehéz az árak alakulását előre megbecsülni, majd azt egy ekkora csoport eredményeire vetíteni. Ennek ellenére nagyon komoly ellentmondás feszül a szocialista elkötelezettségű (de a Fidesz felé is kapcsolatokat ápoló) régi vezetés egy évvel ezelőtti, és a tavaly tavasszal kinevezett, egyértelműen a Fideszhez közelálló új grémium eredmény-előrejelzései között. Magyarázat lehet erre, hogy a vezetőváltásoknál rendszerint érvényesül az a tendencia, hogy az új menedzsment számára szerencsésebb alacsonyabb bázisadatokat prezentálni.

Nem így látja Suchman Tamás, aki a Horn-kormány privatizációs minisztereként áldását adta a vagyonkezelési szerződésre. Szerinte példátlan az elmúlt egy évben bekövetkezett 11 milliárd forintos pozícióromlás, amiért a jelenlegi kormányt és a tulajdonos Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt.-t terheli a felelősség. Suchman szerint ráadásul a múlt héten aláírt hitelszerződés nyomán 70 százalékra nőtt a Dunaferr eladósodottsági mutatója, holott 2000 végén éppen a kormányzat által magasnak tartott 56,8 százalékos eladósodottság volt a fő indoka az Acél XXI. Kft. szerződése felbontásának.

A Tocsik-botrány idején kötött, egymilliárdos “sikerdíjat” ígérő vagyonkezelői szerződést azonban érdekes módon csak két évvel a választások után érték nyilvános kritikák. Addig csupán a színfalak mögött zajlott a huzavona a “régi rendszer” által pozícióba helyezett Dunaferr-menedzsment és az ÁPV Rt. új vezetése között. A tét már ekkor is az érdekeltségeivel együtt több mint 100 milliárdos vagyonú Dunaferr irányítási jogának megszerzése volt, ám talán éppen ezért tartózkodott mindkét fél attól, hogy a nézeteltéréseikre a sajtóban való “üzengetéssel” keressenek megoldást. Ebben nagy szerepe lehetett annak is, hogy a Dunaferr felügyelőbizottságának (fb) elnöke 1992-től 1998 februárjáig Chikán Attila volt, akit Matolcsy György követett. Részükről nem merült fel kifogás az Dunaferr vagyonkezelését végző kft. ellen. A csendes hatalomváltás mellett ugyanolyan halkan indult az Acél XXI. Kft. végelszámolása is. Ám végül mégsem sikerült nyilvános csetepaté nélkül abszolválni a hatalomváltást. Amíg ugyanis az elmúlt fél évben a régi vezetés és az ÁPV Rt. nem, vagy visszafogottan nyilatkozott, addig a politikusok nem állták meg szó nélkül a történéseket.