Illyés Gyula Közügy című verseskötete villan be az embernek e könyv címéről, amely pontos, de valójában mégsem az.#<# Pontos, mert a szerző a Gimes Miklóssal, az 1956-os forradalmat követő megtorlások áldozatával megélt szerelmét meséli el, de miként lehetne magánügy az a történet, amely nem arról szól, hogy a felek megunják egymást és szétválnak, hanem arról, hogy a hatalom erőszakkal elszakítja őket egymástól - örökre. S különösen közügy, ha abban a korban "játszódik", amikor több százezer (millió) ember magánéletébe taposott bele az ország vezetése. Gimes Miklós édesanyja például azzal volt kénytelen szembesülni, hogy a fiát kivégezték, lánya, veje, menye a négy unokájával nyugatra távozott, őt pedig kórház-főigazgatói állásából nyugdíjba küldték. Így a látszólag semmitmondó cím a tartalommal való ellentmondásával válik szinte fizikailag ütőssé.
MÉLTÓSÁGGAL. A könyv külön értéke, hogy jó néhány bebörtönzött – például Eörsi István, Kopácsi Sándor, Fónay Jenő – visszaemlékezéseit olvashatta ugyan már az ember, ám a szabadon hagyott hozzátartozók megpróbáltatásait még nemigen vetették papírra az érintettek. Márpedig, hogy ők mit éltek át, arról mindent elárul, hogy 1958. június 16-án Halda Alíz magánélete is odaveszett a bitófán. S bár égbekiáltó törvénytelenségekről és fájdalmakról ír – megértené tehát az ember, ha pocskondiázná a bűnösöket -, mégis a felülemelkedettek méltóságával idézi fel a materiális valóságban és a lelkében lezajlott eseményeket, s a gyötrelmes szépre is emlékezik. Gyötrelmesre, mert Gimes Miklós csak tervezgette, hogy elválik a feleségétől, de halogatta ezt a lépést.
A szerző gyönyörűen írja le például az egyetlen közös nyaralásukat, a tíz napot, amelyet a Duna-parton, a Baja fölött lévő Veránkán töltöttek. Miként készítették az erdészek a halászlét; s a gemenci kirándulásukat, ahol szarvasbőgést is hallgattak 1956 szeptemberének egyik hajnalán. Az irónia sem veszett ki belőle. A naplójából idézi például azt az esetet, amikor a bebörtönzött Gimes édesanyjával közösen kaptak látogatási engedélyt, ami jó is volt, mert legalább nem sírt a szerelme jelenlétében, de rossz is, mert nem mondhatta el azt, amit kettesben elmondott volna. S megjegyzi, hogy a beszélőn jelen lévő nyomozótiszt ebből a szempontból nem feszélyezte, mert számára a berendezéshez tartozott.
A sok szomorúság között felemlíti az elvetetett gyermeküket is. „Hogy hány halottja volt a megszállásnak, pontosan senki sem tudja. Talán hozzá lehet számítani az áldozatokhoz egy hathetes magzatot is: az enyémet” – fogalmaz. Terhessége 1956 októberének közepe táján derült ki, de a közös jövő bizonytalansága miatt nem mert neki örülni, s mivel nem akarta az apát kényszerhelyzetbe hozni, visszariadt attól, hogy egyedül döntsön a magzat sorsáról. „S ennek tudható be, hogy most, amikor a sok ábrándosan tervezett gyerekből az egyik a megvalósulással próbálkozott, nem kezdtem el azonnal rékliket horgolni.” Később sem, s a könyvben ugyan szinte folyamatosan tapasztalható, hogy mennyire igyekszik az embereket megérteni, ennél az esetnél ez hatványozottan kiütközik. Gimes a megszállás másnapján arra kérte, hogy a helyzetre való tekintettel vetesse el a gyermeket, s az abortuszt is megszervezte. November 7-én még dúltak a harcok, amikor Halda Alíz tizedmagával sorban állt a Péterffy Sándor utcai kórház műtőjének előterében: „Az orvost elfogta láttunkra az utálat, s gorombán odavetette: Még annyi eszük sincs, hogy vigyázzanak!” Később azonban Halda megjegyzi, hogy akkor már három napja szakadatlanul szállították be a sebesülteket, s a műtétet végző orvos durvasága is vélhetően ennek tulajdonítható – nyilván „agyondolgozta magát, s ha maradt benne némi empátia, nem azoknak a nőknek tartogatta, akik épp ilyen alkalmatlan időben látják jónak elvetetni a gyereküket”.
OTTHON MARADT. Gimes Miklós a szovjet megszállás nyomán nem szökött nyugatra, de még a jugoszláv követségre bemenekülő Nagy Imréékhez sem csatlakozott; otthon maradt, bízva a helyzet jobbra fordulásában, jobbra fordíthatóságában, majd áldozatul esve a bosszúszomjas restaurációnak.
„Az irattári kutatás a kivégzés jegyzőkönyvét is partra vetette. Vajon a civilizáció diadalának kell-e tekintenünk, hogy – ellentétben mondjuk a francia forradalommal – precíz jegyzőkönyv örökíti meg az aktust?” – kérdi Halda Alíz. A könyv közli ezt az elrettentő dokumentumot, amelyből kiderül, hogy az ítélet-végrehajtáson tizenketten voltak jelen, köztük Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós elítéltek, és öt doktor. A kivégzéseket ebben a sorrendben hajtották végre, az első és az utolsó megkezdése között mindössze öt perc telt el. Az ítélet-végrehajtás során 120 forint orvosi költség merült fel.
Gimesről többször megírták, hogy halálával vezekelni akart azért, mert támogatta Rákosiék politikáját. Halda Alíz ezt cáfolja, de ne csak azért higgyünk neki, mert a mártír újságíró talán csak neki nyílt meg, s így vélhetően ő ismerte a legjobban, hanem az alapján is, hogy az áldozat az utolsó szó jogán elismerte a vádak jogosságát. Már akkor volt olyan vélemény, hogy azért vették be a főperbe, s kapta a legsúlyosabb ítéletet, mert a hatalom egy zsidó értelmiségin is példát akart statuálni. Ellene szól viszont, hogy a jegyzőkönyvben négyszer szerepel a neve, s a szerző is felhívja a figyelmet arra, hogy az utóbbi két alkalommal kézzel írták be a nevét.
A „megözvegyült” szerelmes többször is említi ateizmusát, dokumentumregényét mégis így fejezi be: „Némelykor azt hiszem: egy túlvilági kilométerkövön ül, és türelmesen vár.
