Szokatlanul éles felháborodást keltett Hongkong-szerte a China Telecom legutóbbi döntése. A küszöbön álló tőzsdei bevezetésére készülő kínai telefontársaság a napokban több mint nyolcszorosára – percenként 2 centről 17 centre – emelte a nemzetközi hívások kapcsolási díját, hogy ezzel tegye vonzóbbá 3,68 milliárd dollárnyi, vevőre váró részvényét. Csakhogy a Hongkonggal lebonyolított telefonbeszélgetések Kínában szintén nemzetközi hívásnak számítanak. Így nem csoda, hogy a lépés ellen még a Peking-barát helyi hivatalosságok is nyomban hevesen tiltakoztak. Az Országos Népi Gyűlés, azaz a kínai parlament 15 hongkongi képviselője nyílt levélben fordult a testülethez, arra figyelmeztetve, hogy a brutális áremelés súlyos károkat okozhat a régió gazdaságának.
Pártplakát Pekingben. Új tagokat toboroznak.
MINDENEKFÖLÖTT.
A hongkongi üzleti köröket nyilván fájdalmasan érinti a kíméletlen költségnövekedés, de Kínában jelenleg az áremelés miatt fáj a legkevésbé a vezetés feje. Az infláció 1996-ban még 8,3 százalékon tetőzött ugyan, 2000-ben viszont már csupán 1,4 százalékkal, tavaly pedig még kisebb mértékben, mindössze 0,7 százalékkal emelkedtek a fogyasztói árak. Egészen más dolgok okoznak manapság problémát a története 16. kongresszusát november 8-án megkezdő Kínai Kommunista Párt, azaz de facto az ország vezetői számára. Miközben a gazdaság évek óta 8-10 százalékkal növekszik, a párt és a kormányzat ideológiai és politikai egyeduralma változatlan maradt. A pekingi vezetés mindenekfölöttisége persze aligha enyhülhet. “Elvégre a történelem is számos példával szolgál arra, hogy ha Kínában gyengült a központi hatalom, a birodalom darabjaira hullott” – emlékeztet Mészáros Klára, a Világgazdasági Kutatóintézet (VKI) munkatársa, volt pekingi magyar nagykövet. Ennek a veszélye pedig ma különösen erős, hiszen a legalább 1,3 milliárd lakosú ország az elmúlt bő két évtizedben a gazdasági erővonalak mentén földrajzilag kettészakadt. Már a kommunizmus előtti időkben, majd a Mao-években, illetve a reformok elindítása óta is számtalan kísérletet tettek arra, hogy a belső, elmaradott régiókat felzárkóztassák a fejlettebb keleti, tengerközeli tartományok szintjére, ezek a próbálkozások azonban kivétel nélkül kudarccal zárultak. Mi több, a gazdasági nyitás két évtizede csak még mélyebbé tette a két országrész közötti szakadékot. Miközben a keleti tartományokban mind stabilabban kialakul egy tehetős középosztály, az ország belsejében a lakosság alapellátása sem megoldott. A mezőgazdaság az eddigi keretek között nem képes tovább fejlődni, emiatt mintegy 100 millió ember van jelenleg állandó megélhetés nélkül. Többségük munkát keresve “kóvályog” az országban. Ehhez jönnek még az állami iparvállalatoktól elbocsátott tízmilliók, illetve az évről évre mind nagyobb számban elhelyezkedni nem tudó pályakezdők – mindösszesen ma legalább 190-200 millió kínai küzd állásproblémával. A szociális védőhálót pedig a pekingi vezetés csak most kezdi kiépíteni. A rendfenntartó erők féken tartják ugyan a helyi megmozdulásokat, de azok gyakoribbá válása jelzi: sürgős intézkedésekre van szükség. Mint a volt nagykövet rámutat, míg a nyolcvanas évek elején kínai illetékesek hada tanulmányozta Magyarországon a gazdasági reformok menetét, ma azért jönnek ide, hogy a szociális problémákat és azok esetleges megoldási módjait térképezzék fel.UTÓDJELÖLT. Kényes pillanatban érkezett tehát el legújabb nemzedékváltásához a pekingi vezetés. A forradalom “harmadik generációjához” tartozó, 76 esztendős Csiang Cö-min a kongresszuson minden bizonnyal lemond elnöki tisztéről – a törvényileg lehetséges kétszer ötéves mandátumát már kitöltötte -, és alighanem az igazi hatalmat jelentő pártfőtitkári széket is átengedi. Ha ez bekövetkezik, akkor jöhet a negyedik generáció. Azon belül is a mindkét posztra első számú esélyesként számon tartott, 59 esztendős Hu Csin-tao jelenlegi alelnök – Teng Hszaio-ping egykori “felfedezettje”. Ám Csiang meg is gondolhatja magát. Tény, hogy az elmúlt egy-másfél évben Hu Csin-taót körbeutaztatták Európa, Amerika és Ázsia legfontosabb országain, illetve otthon is magas rangú külföldi vendégek sorával találkozott – vagyis szinte tüntetőleg utódjelöltként szerepeltették -, a hivatalban lévő elnök-főtitkár azonban egyetlen szóval sem jelezte, hogy távozni kívánna. Ellenkezőleg, hang nélkül tűrte, hogy különböző kínai hivatalosságok nyílt levelekben szorgalmazzák a hivatalban maradását, a jórészt őáltala ellenőrzött média pedig az egekig magasztalja és nélkülözhetetlen színben tüntesse föl.
Az otthoni feladatok mellett persze a világpolitika is jócskán adna ürügyet arra, hogy Csiang úgy döntsön: a mindinkább globális nagyhatalommá váló ország élén marad. Washington például háborúra készül Irak ellen – ami veszélybe sodorhatja a Kína szükségleteinek több mint a felét adó közel-keleti olajszállításokat -, mindeközben Peking egyre kínosabbá váló szövetségese, Észak-Korea alig néhány napja jelentette be, hogy az Egyesült Államokkal 1994-ben aláírt megállapodást megszegve ma is dolgozik nukleáris programján. Optimistább elemzők mindazonáltal abban bíznak, hogy Csiang távozását a hatalom csúcsáról mindeddig pusztán azért “hallgatták agyon”, sőt a pártkongresszus időpontját is azért csúsztatták el november elejére, mert így október 22-én nem Kína leköszönő, hanem még tényleges első embereként találkozhatott Bush amerikai elnökkel. Azaz elmondhatta, hogy 13 esztendei pártfőtitkársága alatt a Tienanmen téri vérengzés miatti nemzetközi kitaszítottság után olyannyira elfogadtatta Kínát a világgal, hogy George W. Bush még saját texasi birtokán is vendégül látta, ahogyan Amerikában a baráti országok vezetőit szokás.
ÜZLETI PÁRTTAGSÁG. A tisztújításon túl a Kínai Kommunista Párt egy másik korszakváltásra is készül a kongresszuson. Az egyre komolyabb politikai kihívásként érzékelt társadalmi változásokra válaszul Csiang a párt születésének múlt évi 80. évfordulójára készülve hirdette meg az úgynevezett “három képviselet” elvét, azzal a céllal, hogy némi megújulást megengedve fenntartsák a párt egyeduralmát. Útmutatása szerint a párt “a haladó produktív erőket, a haladó kínai kultúrát és a többség alapvető érdekeit” képviseli. Sinológusok szerint ez közérthetően annyit tesz, hogy a kommunista párt a soraiba hívja a vállalkozókat, a korábban gyanús elemekként kezelt, egyre nagyobb számban nyugaton végzett vezető értelmiségieket, és a hagyományos pártbázist alkotó, ám az utóbbi időben egyre közömbösebbé váló munkásokat és parasztokat. Az üzleti körök a jelek szerint alig várják, hogy a pártba bekerülve egy minden eddiginél befolyásosabb kapcsolatrendszer segítse az érvényesülésüket: a három képviselet elvének meghirdetése óta 1,8 millió vállalkozó kérte felvételét a Kínai Kommunista Pártba. Az így megerősödő párt talán képes lesz megállítani az ország kettészakadását, a szociális feszültségek növekedését. Ennek érdekében hirdették meg a nyugati területek fejlesztését célzó programot: az infrastruktúra-építési terveken túl egyebek között jelentős kedvezményekkel ösztönzik a külföldi befektetőket, hogy a keleti különleges gazdasági övezetek helyett az ország belsejébe vigyék a tőkéjüket. Ám az, hogy az elképzelést siker koronázza, már aligha Csiang Cö-min, sokkal inkább a negyedik generáció, illetve – a nyugati üzleti körök előtt eleddig jobbára ismeretlen – Hu Csin-tao feladata lesz.
