Hajnali két óra van, Jim Tucci nyitott szemmel a plafont bámulja – megint egy álmatlan éjszaka. A bárányok számlálása helyett buzgón azt számítgatja, hogy mennyit vesztett a tőzsdén. Kalkulációja szerint 400 ezer dollárnyi megtakarított pénzének fele pusztán két év alatt elpárolgott. Tucci, aki 60 éves értékesítési vezető egy bostoni hangrögzítő cégnél, beismeri: az “internet-buborék” idején egy halom pénzt költött spekulációs céllal vásárolt technológiai részvényekre. Egy évvel ezelőtt azonban a biztonság mellett döntött, és olyan blue-chip értékpapírokat kezdett el keresni, mint az IBM, a Merrill Lynch, a General Motors és a Delta Air Lines. Ennek a csomagnak a 40 százaléka mára elveszett. “Mostanában sokat imádkozom” – mondja a csalódott spekuláns.
Közel 100 millió befektető – az amerikai felnőtt lakosság körülbelül fele – át tudja érezni Tucci helyzetét. Ők alkotják az elmúlt évtizedben kialakult új befektetői osztályt. Az 1990-es évek hosszan tartó tőzsdei prosperitása idején örvendeztek, de 2000 tavasza óta, amikor a dotcom-robbanás a börzéken a II. világháború utáni második legrosszabb “medve-korszakot” indította útjára, 5000 milliárd dollárt, azaz értékpapír-vagyonuk 30 százalékát veszítették el. Ez az összeg nem játékpénz volt; nyugdíjra, főiskolai tandíjra, gyógykezelési számlák kifizetésére szánták.
Rezisztens tőzsdékAz Enron-botrány nem hagyta érintetlenül az amerikai és a nemzetközi tőkepiacokat. Mára mégis úgy tűnik: nyoma sincs a bizalmatlanságnak. A kezdeti 5-10 százalékos általános árfolyamzuhanást leszámítva, a piacok hamar kiheverték a sokkot. A befektetők gyorsan napirendre tértek afelett, hogy a világ legnagyobb cégei közül az elmúlt hónapokban több is kínos magyarázkodásra kényszerült, mert néhány “aprócska” kozmetikázást hajtott végre a cég könyvelésén, csak hogy a befektetők nyugodtan alhassanak. Az Enron-mizéria kapcsán újabb tapasztalattal lettek gazdagabbak a befektetők, hiszen a tőzsdei szereplők azt már nagyjából megtanulták, mire számíthatnak, ha háború tör ki, gazdasági válság üti fel a fejét, vagy akár katasztrófa történik, de a könyvek totális meghamisítására nem voltak felkészülve. Néhány heti bizonytalanság után azonban, mintha mi sem történt volna, ismét az amúgy állandó napirendi kérdés került terítékre: vajon mikor lesz végre a múlté az amerikai gazdaság lassulása. A válaszra nem kellet sokáig várni, a rövidesen napvilágra került GDP-adatok mindenkit megnyugtattak. A tavalyi negyedik negyedéves GDP véglegesített értéke – a több mint 1 százalékos csökkenéssel kalkuláló várakozásokat és a 0,2 százalékos előzetes adatot jócskán felülmúlva – végül 1,4 százalékos növekedést mutatott. A tengerentúli invesztorok így már csak arra figyelnek, hogy a makrogazdasági mutatók a gazdaság fellendülését jelzik-e. A tőzsdei szakértők pedig optimisták: egyértelmű trendfordulóról beszélni ugyan még nem mernek, ám abban egyetértenek, hogy túl vagyunk már a legrosszabbon. Ezt támasztja alá, hogy a feldolgozóipar beszerzési indexe februárban – 18 hónap után – először jelzett emelkedést.
E sokkos időszakon a hazai tőzsde még könnyebben tette túl magát: a magyar piac lényegében észre sem vette az Enron okozta amerikai hullámverést. Az év eleji pénzosztást követően – nyugtázva, hogy szép mennyiségű külföldi tőke ömlött a pesti parkettre – a vállalati eredményekre koncentráltak a befektetők. Mindenekelőtt az kötötte le a figyelmüket, hogy a magyar “csodaszarvasnak” kikiáltott OTP miként rángatja magával a többi papírt. A BUX – ötödik próbálkozásra, a múlt héten – átütötte végre a 8150 pontos szintet, amiből az elemzők azt szűrik le, hogy tőzsdénk jó formában van, és a feszültséggel és némi bizonytalansággal járó választásokat követően nem lesz akadálya az előretörésnek.
R. Kovács Dániel
Az 1990-es években a befektetői osztály fellendült, egyre több ember vetette bele magát a részvényvásárlásba. Az évtized kezdetén 712 milliárd dollárt invesztáltak különböző projektekbe, az összeg 45 százalékát pedig értékpapírokba fektették. A befektetői osztály ma dühös és kiábrándult, mert úgy érzi, cserbenhagyták. Ezek az emberek az Enron – Amerika eddigi legnagyobb – csődkérvényének december 2-i benyújtása után magát a pénzügyi rendszer hitelességét kérdőjelezik meg. Erős csoportot alkotnak. A legtöbbjük – 76 millió ember, a felnőtt lakosság egyharmada – a baby-boom generációhoz tartozik. Ők azok, akik a tiltakozások korában nőttek fel, aztán hozzászoktak a középosztály kényelmes jómódjához. Ha felbosszantják őket, ismét jelentős erővé válhatnak. És élnek is szavazati jogukkal.
ROSSZ TANÁCSOK. Egy február 11-én készített BusinessWeek/Ipsos-Reid közvélemény-kutatás szerint a befektetők 81 százaléka nemigen bízik azokban, akik a Nagy Üzleteket irányítják, 68 százalékuk pedig csak kismértékben vagy egyáltalán nem hiszi, hogy a tőzsde becsületesen bánik az átlagos befektetőkkel. Az eredmény: az új befektetői osztály nem vágyik többé kockázatra, és pénzét kevésbé csábító, alacsony hozamú pénzpiaci alapokban, illetve bankbetétekben parkoltatja. Sokkal kevesebben nyitnak brókerszámlákat. A befektetők tavaly 341 peres eljárást indítottak brókerek ellen (e pereknél a megegyezés az utóbbiaknak akár 14 milliárd dollárjába is kerülhetett), félrevezető prospektusok kiadásától kezdve az IPO allokációkért adott kenőpénz elfogadásáig, mindenfélével vádolva őket. A rossz tanácsok miatti egyéni kifogásolások száma szintén magasba szökött.
Az amerikai gazdaság felgyógyulása szempontjából létfontosságú, hogy ez a szituáció miként normalizálódik. Ha a válság arra ösztönzi a vállalatokat és a kormányt, hogy rendbe tegyék a helyzetet, a befektetők visszanyerhetik a jövedelmező befektetésekbe történő pénzkihelyezéshez szükséges bizalmat. A tőzsde újra feléled, a cégek pedig megkapják a növekedéshez szükséges finanszírozást. Ám ha a gyengélkedés elhúzódik, akkor a piacon továbbra is a medve lesz az úr, a gazdaság pedig szenvedni fog, mivel a vállalkozáshoz, illetve kutatás-fejlesztéshez szükséges tőke elapad.
A befektetők növekvő félelmét látva Washington cselekvésbe fogott. A politikusoknak eddig még soha nem kellett szembenézniük ilyen nagyszámú elégedetlen befektető dühével. A rendkívül megosztott légkörben a republikánusok és a demokraták egyaránt az Enron utáni, bizalomépítő reformok kialakításának irányába mozdultak el. Még a dereguláció, az egyéni választás, valamint a társadalombiztosítási, illetve az orvosi ellátási magánszámlák előnyeit dicsőítő konzervatívok is tudják, hogy nem ígérhetnek “demokratikus” beruházásokat, miközben egyre inkább terjed a gyanú, hogy a játékot a kisemberek ellen manipulálják. Az Enron-botrány és az új telekommunikációs cég, a Global Crossing hirtelen csődje csakugyan erőteljes gyanút ébresztett azzal kapcsolatban, hogy esetleg több cégnél is könyvviteli pontatlanságokat követtek el. A Calpine energiatársaság, a Tyco konglomerátum és a J.P. Morgan Chase megabank részvényárai azért zuhantak, mert könyvelési gyakorlatukkal kapcsolatban kételyek merültek fel. Még az olyan blue-chip vállalatok, mint a General Electric és az IBM is nagyító alá kerültek. A saját szabadpiacukat a számos külföldi országot sújtó “haverszellemmel” szemben nagymértékben immunisnak tartó amerikaiakat sokkolta, hogy a saját könyvelő cégével kialakított barátságos kapcsolata miként védte meg az Enront az alapos vizsgálattól.
Úgy tűnik, a megszokott befektetői őrök – az igazgatóság, a könyvvizsgálók és a szabályalkotók – elaludtak, vagy mély ellentmondásba kerültek szerepüket illetően. Még a szakmai befektetőket is aggodalmak emésztik. A Wall Street Reporter magazin február 5-én készült tanulmánya szerint a megkérdezett 322 szakember 43 százalékát “rendkívül aggasztja” annak lehetősége, hogy a pénzügyi jelentéseket meghamisíthatták, 61 százalékuk pedig úgy vélekedik, hogy a szabályozóknak jobb munkát kellene végezniük.
Persze Washington, a Wall Street és a vállalati igazgatóságok nehézsúlyú játékosai azt állítják, hogy a befektetők túlreagálják a történteket. “Bár néhány javítást talán el kell végeznünk, mégsem hiszem, hogy rendszerünk tönkrement volna” – nyilatkozta Paul H. ONeill pénzügyminiszter. “A világon nálunk a legalacsonyabb a tőkeköltség, mert bizonyítottuk, hogy a befektetők pénze itt nagyobb biztonságban van” – tette hozzá. E vezető politikusi vélemények szerint úgy tűnik, hogy a gazdaság mozgásba lendül, és a vállalati bevételek hamarosan jobb képet mutatnak majd. Azt mondják, a tévedések ellenére még mindig az Egyesült Államok rendelkezik a legszigorúbb, legmegbízhatóbb számviteli rendszerrel, és a legtöbb cég betartja a szabályokat.
Mindazonáltal egyes elemzők úgy vélik, a piac egészében véve továbbra is túlértékelt. A piaci árfolyam/nyereség (P/E) arány a történelmi normákhoz képest magas – napjaink alacsony inflációja és kamatlábai ellenére. Az S&P által megjelölt 500 vezető részvény jelenleg átlagosan a 2002-re becsült nyereség 21-szereséért cserél gazdát. Ez a 2000. márciusi csúcsot megközelítő 25-szörös érték alatt marad ugyan, de jóval meghaladja a hozzávetőlegesen a múltban mért 15-ös átlagot. Még ennél is roszszabb, hogy a P/E-rátákban szereplő nyereség jóval magasabb lehet a ténylegesnél. Aggodalmat kelt, hogy több ezer cég következetesen és jogszerűen túlértékelte nyereségét az elmúlt néhány évre vonatkozóan. Robert Barbera, a Hoenig & Co. vezető közgazdásza szerint a S&P által megjelölt 500 vezető cég 1997-ről 2000-re kimutatott 26 százalékos üzemi nyereségnövekedésének nagy részét könyvviteli trükkök eredményezték. Ez azért alakult így, mert divatba jöttek az olyan praktikák, mint például a nyereség felduzzasztása azáltal, hogy a munkavállalói részvényopciók költségét kihagyták a kiadásokból.
RETTEGŐ KÖNYVELŐK. Ám az Enron-botrányt követően a számviteli játékokat már csak rettegve alkalmazzák. Az elkövetkezendő években a befektetők megkérdőjelezhetnek olyan számadatokat, amelyeket a múltban elfogadtak. A pénzügyi jelentések bizonyosan konzervatívabbá válnak majd. Ha a piac megnyugszik, még akkor sem valószínű, hogy a nyereségek ismét fellendülnek, és fellobbantják a tőzsdét. “Nem arról van szó, hogy nem tudunk visszajutni arra a szintre, ahol voltunk. Az a helyzet, hogy sosem voltunk azon a szinten” – teszi hozzá Barbera. Valójában úgy tűnik, hogy mostanában számos Wall Street-i elemzőnek saját analitikusra van szüksége – a freudi fajtából. Az Enront figyelemmel kísérő elemzők közül 16-ból 11 még november 8-án is vételre, illetve erős vételre ajánlotta a társaság papírjait, olyan vészjósló jelek ellenére, mint a papírok értékének 1,2 milliárd dolláros csökkenése vagy az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (SEC) vizsgálata. A probléma egyik fele az, hogy manapság csupán néhányan foglalkoznak behatóan egy-egy vállalattal. “Az elemzők nem akarják, hogy egy emelkedő értékpapír rossz oldalán álljanak” – mondja Paul Patterson, a New York-i ABN Amro közüzemi elemzője.
Még nagyobb baj, hogy az elemzők – mivel gyakran aszerint fizetik őket, hogy mennyi beruházási banki üzletet tudnak szerezni cégüknek – kettős szerepet játszanak, ami sokszor halálos a befektetőkre nézve. Az emelkedő árfolyamú piac csúcsán Jack Grubman, a Salomon Smith Barney telekommunikációs elemzője gyakorlatilag a hozzá tartozó összes vállalatra vonatkozóan a vásárlást javasolta. Akkoriban a Salomon teleszívta magát a telekommunikációs társaságoktól kapott befektetési banki díjakkal, ezáltal 1997 óta csaknem 1 milliárd dollárt söpört be – többet, mint bármely másik Wall Street-i cég. A Grubman által a telekomőrület idején dicsőített vállalatok közül most kilenc részvényei érnek 1 dollárnál kevesebbet, legalább négy pedig csődbe ment.
BÜNTETNÉNEK. Nem meglepő tehát, hogy a részvényesek nagyobb elszámoltathatóságot követelnek. A legtöbben az összeláncolt rabok soraiban szeretnék viszontlátni azokat a közismert cégvezetőket és könyvelőket, akik félrevezették őket. A Business Week felmérése szerint a befektetők 89 százaléka helyesli a súlyos pénzügyi csalásban részt vevő vállalati tisztségviselők elleni bűnvádi eljárást. A dühös közvélemény kibékítése érdekében a New York-i értéktőzsde és az Értékpapír-kereskedők Országos Egyesülete február 7-én egy olyan javaslatot nyújtott el az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelethez, amely korlátozná az elemzők befektetési banki tevékenységből származó díjazását. A további szabályok pedig korlátok közé szorítanák, hogy az elemzők olyan papírokkal kereskedjenek, amelyeket amúgy – munkakörükből kifolyólag – vizsgálnak. Ezenkívül megtiltanák nekik, hogy jelentést tegyenek cégük befektetési bankárjainak, valamint megakadályoznák, hogy kedvező minősíztést ígérjenek azon vállalatoknak, amelyekkel foglalkoznak.
Az Enron összeomlása a washingtoni konzervatívok programját is megingatta. A republikánus stratégák egy évtizeden át azt jósolták, hogy a befektetői osztály folyamatos emelkedése nekik kedvez, hiszen egy stabil politikai erővé áll össze. A részvényesek számára ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy a tőkenyereségből, nem pedig a bérekből gazdagodnak meg. E nézet szerint a gazdaságpolitika feltartóztathatatlanul haladna az adókulcsok általános csökkentése, a dereguláció és a költségvetési kiadások korlátozásának irányába. Önirányító nyugdíjterveik sikerén felbuzdulva azt remélték, hogy az értékpapír-tulajdonosok azon politikai irányvonalra szavaznak majd, amely az egyénekre, nem pedig a kormányra bízza a nyugdíjrendszer és az egészségügy irányítását.
A befektetők Enron-ügyre adott reakciója, valamint félelmük az Enron-vírus terjedésétől mégis komoly tanulsággal szolgált a konzervatívok számára. A pénzügyi rendszeren belüli elszámoltathatóság hangos követelése azt jelenti, hogy több szabályt és rendelkezést vezetnek be egy olyan szektorban, amelyet évtizedekig próbáltak deregulálni.
JAJVESZÉKELÉS. Mivel a “mi megmondtuk” demokraták is vadul jajveszékelnek, az eredmény megjósolható: az 1980-as évek megtakarítási- és hitelválsága óta nem látott szabályozási láz várható. A demokraták elsőként követelték az öngondoskodó nyugdíjtakarékosságra fordítható vállalati részvények összegének korlátozását, illetve a vállalati tisztségviselők, igazgatók és könyvvizsgálók elleni részvényesi perek megkönnyítését célzó lépéseket. A republikánus jogalkotók viszont kezdik javaslatokkal feltölteni a képviselőházi és a szenátusi törvénytervezeteket tartalmazó dobozt. A képviselőház illetékes bizottságának republikánus vezetése februárban gyökeres reformokat terjesztett elő. Ezek magukban foglalják egy, az auditálási hibákat kivizsgáló és a megtévedt könyvvizsgálókat megbüntető állami szabályozó szervezet létrehozatalát, a könyvvizsgálói és a tanácsadási tevékenység összeférhetetlenségét, valamint a tőzsdefelügyelet (SEC) végrehajtó és vállalati pénzügyekkel foglalkozó divízióinak megnövelt finanszírozását.
Annak ellenére, hogy mindkét politikai párt könnyeket hullajt az Enron-ügy áldozataiért, a két fél eltérő megközelítést alkalmaz. A demokraták a kormányzati beavatkozást égetően szükségesnek tartják. “Kapzsiság ellen nem alkothatunk törvényeket, de minden tőlünk telhetőt megtehetünk és meg kell tennünk a kapzsiság elterjedése ellen” – mondja Patrick Leahy, a Szenátus jogi bizottságának demokrata párti elnöke. ONeill pénzügyminiszter, akit Bush elnök vállalatszabályozási reformok előterjesztésével bízott meg, illetve Harvey L. Pitt, a SEC elnöke szerint a washingtoni jogalkotók nem láthatják előre “a világ összes üzleti tevékenységének minden kombinációját és permutációját”. Ehelyett nagyobb átláthatóságot biztosítanának a befektetői osztály számára.
A SEC februárban nagy lépést tett ebbe az irányba azáltal, hogy kihirdette a vállalatokra vonatkozó, nagyságrendekkel szigorúbb adatközlési szabályokat előíró terveit. A cégeknek negyedéves jelentéseiket 45 nap helyett 30 napon belül, éves beszámolóikat pedig 90 nap helyett 60 napon belül kell elkészíteniük. A tisztségviselők és igazgatók által végzett jelentős vállalati értékpapír-kereskedést azonnal nyilvánosságra kell hozni. Az üzletvitelben bekövetkező bármely fontos változást – beleértve a vállalat etikai szabályaitól való eltérést, illetve a mérlegen kívüli finanszírozást – napokon belül jelenteni kell. Azon értékcsökkenési leírásokról, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy hatást gyakoroljanak a cég nyereségére, rövid időn belül jelentést kell tenni. A SEC továbbá olyan törvényeket akar, amelyek megakadályozzák, hogy a súlyos vállalati jogsértők ismét kulcsfontosságú posztokat tölthessenek be. “Úgy véljük, nem szabad lehetőséget adnunk a kötelességüket nem teljesítő tisztségviselőknek és igazgatóknak arra, hogy másodszor is harapjanak az almából” – mondja Pitt.
ONeill a vállalatok vezetőit és könyvvizsgálóit egyaránt felelőssé akarja tenni a befektetők teljes körű tájékoztatásának biztosításáért. Az elnök-vezérigazgatóknak alá kellene írniuk egy ellenőrző jegyzéket, amely a vállalat egészségi állapotának mutatóit – a cég jövőjét befolyásoló 5-10 kulcsfontosságú tényezőt – tartalmazza. A cég legfelső tisztségviselői személyesen felelősségre vonhatók, amennyiben a lista nem teljes vagy félrevezető. Hasonlóképpen, a pénzügyminiszter valószínűleg javasolni fogja, hogy az auditorok a vállalati pénzügyi ellenőrzés minőségének és teljességének figyelembevételével minősítsék ügyfeleik teljesítményét. Ez felváltaná a mai irányított audit-véleményezést, melyen csak pár cég bukik el.
Washington tehát így reagál a dühös befektetői osztály panaszaira. Ez első lépésnek ugyan nem rossz, de a befektetőknek nem szabad túl hamar feladni éberségüket. Végül is azért állhatott elő a mai siralmas szituáció, mert a piaci törvényeket sokan félreértelmezték. Valódi erőforrásokat vesztegettek el vacak dotcom-cégekre, és a túlértékelt telekommunikációs ágazatra.
A 90-es évek irracionális bősége ugyanolyan káros volt, mint az az ésszerűtlen pesszimizmus, amely a befektetők cserbenhagyottság-érzéséből kifejlődhet. A jelenlegi félelemhullám után remélhetőleg visszatérnek a józan befektetők. Nekik racionalitáson alapuló döntéseket kellene hozniuk, ahelyett, hogy ismét az égig szárnyaló papírok árfolyamára fogadnának.
