A brit Konzervatív Párt egyik legnagyobb tekintélyû veteránja, aki Margaret Thatcher kormányában 1983-tól 1989-ig a pénzügyminiszteri tisztséget töltötte be, a The Timesnak írt elemzésében úgy vélekedett, hogy az euróövezet megalkotása “alapvetõen politikai és nem gazdasági jellegû” program volt.
Lawson szerint ugyanis Franciaország annak idején “rettegett” az éppen újraegyesült Németország hatalmától, és attól is, hogy már nem tudja egyedül ellátni Európában betöltött vezetõ szerepét, amelyrõl úgy gondolta, hogy “sorsszerûen” õt illeti. Ebben a helyzetben Franciaország olyan különleges francia-német viszonyra törekedett, amellyel biztosítható a Bundesbank – a német jegybank – megszûnése független intézményként – írta hétfõi cikkében a tory politikus.
“Sírás lesz a vége”
Lawson szerint azonban kezdettõl fogva világos volt, hogy az euróövezeti kezdeményezésnek “sírás lesz a vége”, ha a valutaunióhoz nem társul teljes politikai unió.
A volt brit pénzügyminiszter szerint ez már igen régi felismerés. Lord Lawson idézi Karl Blessinget, a Bundesbank egykori elnökét, aki már 1963-ban kijelentette, hogy “egy szövetségi szintû jegybanki rendszer csak akkor kivitelezhetõ, ha a közös kereskedelempolitika mellett közös pénzügyi, költségvetési, szociális és bérpolitika is kíséri … ehhez azonban szövetségi állam kell olyan európai parlamenttel, amelynek törvénykezési fennhatósága van minden tagország esetében”.
Lord Lawson szerint az euróövezet megalkotói között voltak, akik pontosan tudták, hogy a valutaunió olyan válsághoz vezet majd, amelyen csak teljes politikai és költségvetési unió kialakításával lehet felülkerekedni, és “ez is volt a céljuk ezzel az egésszel”.
A konzervatív politikus szerint azonban “eljött az idõ annak kimondására, hogy ebbõl elég”, és “határozottan fel kell hagyni” azzal az elképzeléssel, hogy az integrációs folyamat egyetlen elfogadható végállomása az Európai Egyesült Államok.
Nem elégséges azonban ennek puszta deklarálása; olyan alkotmányra van szükség, amely kijelöli az EU-t alkotó nemzetállamok “rögzített és megváltoztathatatlan” felelõsségi és hatásköreit, vagyis épp az ellenkezõjét tartalmazza, mint az “alkotmányellenes” lisszaboni szerzõdés – olvasható Nigel Lawson hétfõi írásában.
A baloldal szerint össze fog omlani az euró
Az euróövezetnek a brit baloldalon sem jósol mindenki hosszú jövõt. Jack Straw, a Munkáspárt egyik legtekintélyesebb politikusa – aki a tavalyi választási vereségig hatalmon lévõ Labour-kormányokban belügy- és külügyminiszter, majd igazságügy-miniszter is volt -, néhány hete, a görög adósságválságról tartott parlamenti vitanapon kijelentette: az euróövezetre “lassú haldoklás” vár, és a 17 tagú valutaunó “jelenlegi formájában” nem lesz képes fennmaradni.
“És mivel az euró mostani formájában össze fog omlani, nem lenne-e jobb, ha a lassú haldoklás helyett ez minél gyorsabban megtörténne?” – fogalmazott alsóházi felszólalásában Straw.
Az euróövezet fenntarthatóságával kapcsolatban nagy londoni elemzõ cégek is meglehetõsen borúlátó elõrejelzéseket tesznek közzé.
Nem marad fenn?
Az Economist Intelligence Unit (EIU) – a világ legnagyobb, nem befektetési banki jellegû gazdaságelemzõ csoportja – szeptemberre szóló legújabb globális elõrejelzésében egyharmadosnál nagyobb esélyt adott arra, hogy az euróövezet mostani formájában nem marad fenn.
A ház az euróövezet sorsára több forgatókönyvet is kidolgozott. Ezek közül a legborúlátóbb azt feltételezi, hogy az euróövezeti illetékesek nem tudják enyhíteni a piaci feszültségeket, az olasz és a spanyol kötvényhozamok folyamatosan tovább emelkednek, és a kezelhetetlenné váló adósságteher miatt e két valutauniós gazdaság végül törlesztésképtelenné válik, ami euróövezeti tagságuk feladásához vezethet.
Tekintettel az olasz és a spanyol gazdaság méretére, e két ország távozása az euróövezet teljes szétesését eredményezheti – áll az EIU új világgazdasági elemzésében.
A cég forgatókönyvei között szerepel az a lehetõség is, hogy Németország hagyja ott az euróövezetet, ami az EIU londoni elemzõi szerint ugyancsak a valutaunió végét jelentené.
