Még tavaly októberben jelent meg egy jegybanki tanulmány (Balás Tamás-Nagy Márton: A devizahitelek forinthitelekre történő átváltása), amely bármely fajta devizahitel-átváltási elképzelés – így Surányi és szerzőtársai által bemutatott tervezetét is – gyengéit igyekszik bemutatni. (Természetesen a tanulmány nem nevesíti a később megjelent tervezetet.)
Bár az MNB Szemlében megjelent írások elvben nem biztos, hogy egyeznek a jegybank hivatalos álláspontjával, de mivel mégiscsak jegybanki szakértők írják azokat, azért valószínűleg annyira távol sem esnek tőle.
A tanulmány fő üzenete, hogy nem lehet úgy megszüntetni a háztartások árfolyamkockázatát (amit a deviza alapon fölvett hitelek jelentenek), hogy valaki azt át ne vállalja.
Az írás sorra veszi, hogy a gazdaság különböző szereplői, akik elvben átvehetnék az árfolyamkockázatot, miért nem vehetik át ténylegesen. Míg végül elérkezik a Surányi-tervezet által használt módszerhez, amely a devizatartalék segítségével mentesítené a háztartásokat az árfolyamkockázattól. A tanulmány szerint azonban ezzel is növekedne a „konszolidált államháztartás” árfolyamkockázata.
Ha összevonjuk az államháztartás és a jegybank mérlegét – ezt érti a tanulmány konszolidált államháztartáson – akkor érthetővé válik az első megközelítésben talán meghökkentő állítás.
Az államháztartásnak csak forintbevételei vannak, viszont akadnak devizakötelezettségei, így a forint esetleges leértékelődése az államháztartást negatívan érinti. A jegybank mérlegének eszközoldalán viszont nemcsak forint-, hanem devizaeszköz (a devizatartalék) található, tehát a forint leértékelődése fölértékeli a jegybank eszközeit (persze forintban számítva).
Ha az államháztartás és a jegybank mérlegét együtt tekintjük, akkor azt látjuk, hogy az államháztartás árfolyamkitettségét a jegybank devizatartaléka ellensúlyozza. Ha csökken a devizatartalék, akkor a „konszolidált államháztartás” árfolyamkockázata, ahogy a tanulmány fogalmaz: „a jelenlegi GDP-arányos 7 százalékról 31 százalékra nőne a konszolidált államháztartás (beleértve a jegybankot is) nyitott pozíciója”.
Ám ha azt is mondjuk, hogy az Surányi-tervvel nem vezetődik ki a rendszerből az árfolyamkockázat, csak áttolódik a „konszolidált államháztartás” egészére, ebből még nem következik feltétlenül, hogy az államháztartás nem viselné el jobban ezt a kockázatot, mint a háztartások (s velük összefüggésben a bankrendszer).
A tanulmány állítása szerint azonban nem éri meg áthelyezni az árfolyamkockázatot, mert „ez különösen a jelenlegi nemzetközi befektetői környezetben – ahol az államok finanszírozhatóságával kapcsolatos félelmek az elmúlt időszakban jelentősen növekedtek – még az eddigieknél is jobban növelné az ország sérülékenységét”, tekintettel a magas államadósságra.
Az írás közvetett módon azt a vélekedést is tartalmazza, hogy Magyarország devizatartaléka nem elég nagy ahhoz, hogy a frankhitelek átváltása a tartalék segítségével megoldható legyen. A Guidotti-szabály szerint az éven belüli devizakötelezettségeket el kell érnie a devizatartaléknak, a frankhitelek átváltásánál viszont nem biztos, hogy a devizatartalékok elhasználása a kereskedelmi bankoknak csak az éven belüli devizakötelezettségeit csökkentené – ez is a Surányi-terv egyik problémáját mutatja egyes szakértők szerint.
(A Surányi-terv egyik lábjegyzetében a problémával kapcsolatban azt írja: a tartalékok szintjét stabilan tarthatja az IMF-hitel esetleges előtörlesztésének elhalasztása, valamint az ország pozitív nettó finanszírozási képessége és a külföldi hitelfelvétel is segítheti a tartalékszint visszaemelését egy, a piac számára elfogadható értékre.)
A jegybank tanulmánya mindemellett fölhívja a figyelmet az „erkölcsi kockázatokra” is: „a nem teljesítő adósok vélhetően nemcsak az árfolyamgyengülés miatt nem teljesítenek, ezért csak és kizárólag a devizahitelesek megsegítésére összpontosítani drága és rossz ösztönzőket ad”.
