Magyarország alig tíz hónapja vált a nagyitekintélyű észak-atlanti szövetség tagjává. Üdvös célt szolgál tehát A NATO című, külföldi szerzők által írt és Valki László szerkesztésében megjelent ismeretterjesztő és népszerűsítő kiadvány. Haszonnal forgathatják e könyvet – lényegében a NATO apológiáját – mindazok, akik megismerni kívánják a szervezet felépítését, politikai és katonai szerveit, döntéshozatalának procedúráját, katonai erőit, stratégiájának fő elveit és irányait.
Ha már most értékeljük a szervezet első negyvenéves történetét, arra a megállapításra jutunk, hogy az 1949-ben létrehozott szövetség eredményesen töltötte be a feladatát. A védelem, az elrettentés és a tömeges megtorlás elveire épülő stratégiájával képes volt rá, hogy gátat vessen a fenyegető szovjet agressziónak, és megvédje a tagállamok demokratikus politikai rendszerét. Az Egyesült Államok aktív részvételével létrehozott, nem csupán katonai, hanem hangsúlyozottan politikai szervezetnek kimagasló szerepe volt abban, hogy a hidegháború nem vált “melegháborúvá”, s ellenfele a rákényszerített fegyverkezési versenybe beleroppant, végül pedig a Szovjetunió, ezzel pedig a Varsói Szerződés is megszűnt.
FELKÉSZÜLETLENÜL. A teljesen új helyzet azonban felkészületlenül érte a szervezetet is, hiszen fő ellensége letűnt a világpolitika színpadáról. Ezért válaszra várt egy kényes kérdés: Vajon a megváltozott körülmények között szükség van-e egyáltalán a NATO intézményére? A választ eleve eldönti, hogy egy ilyen hosszú múltra visszatekintő tömörülés megszűnése nem szolgálná a világ talán legbefolyásosabb politikai, gazdasági csoportjainak érdekeit. Egy ilyen szervezet képes arra is, hogy megkeresse – és megtalálja – azokat az új feladatokat és célokat, amelyek alátámasztják létjogosultságát. Nem meglepő tehát, hogy – alkalmazkodva az új körülményekhez – a NATO két lépésben, 1991-ben és 1999-ben, kidolgozta új stratégiai koncepcióját.
Az új doktrina kifejtése a könyvben – sajnálatosan – homályos és bizonytalan. Változatlanul maradt a célok között a kollektív védelem elve, az európai erőegyensúly fenntartására irányuló szándék, valamint a biztonságnak nem csupán katonai, hanem politikai és gazdasági értelmezése is. Újdonságnak számít a megállapítás: “A NATO-nak immár nemcsak a katonai fenyegetéseket kell felbecsülnie, hanem bármiféle egyéb kockázatot is, amely a legtágabb értelemben vett biztonságot fenyegeti”. És: “Az új kockázati tényezőkre való tekintettel a NATO-országok tudomásul vették, hogy fel kell készülniük a tagállamok területén kívül végrehajtandó hadműveletekben rájuk váró szerepre is.” Ebbe a megfogalmazásba már sok minden belefér. Ezzel együtt döntés született: a szervezet “közép-európai államokat is tagjai közé fogad”.
Mindezen elvek ismeretében is meghökkentő esemény volt, hogy a NATO – történetében először – 1995-ben fegyveres erőhöz folyamodott, és mintegy két héten keresztül bombázott Szerbiában, illetve Jugoszláviában katonai állásokat, infrastrukturális létesítményeket. Könyvünk erről így ír: “Harcászati célpon-tok néhány napig tartó jelképes (!) bombázásával a tagállamok megmutatták elszántságukat.” Ez vezetett azután a tárgyalásos rendezésre, a daytoni megállapodásra és a NATO békefenntartóinak tartós jelenlétére. Milosevics azonban maradt, és maradtak az egyéb problémák is. Így azután alig néhány évvel később a szerbek és albánok között súlyos nemzetiségi konfliktusok, az etnikai tisztogatás szolgált indokul a második, jóval súlyosabb – 1999. március 24-től kezdődő, 11 hétig tartó szakadatlan NATO-bombázásra.
E két beavatkozás során a NATO egy a szervezetet közvetlenül nem fenyegető szuverén ország ellen lépett fel fegyveres erővel, méghozzá úgy, hogy különösen a második esetben teljességgel figyelmen kívül hagyta az ENSZ szerepét. Ez annál is feltűnőbb, mert a NATO 1999-ben – lényegében az 50. születésnapján – elfogadott koncepciója kimondja: “A nemzetközi béke és biztonság fenntartásáért az ENSZ Biztonsági Tanácsáé az elsődleges felelősség, és mint ilyen, alapvető szerepet játszik az euroatlanti térség biztonságának és stabilitásának megőrzésében.”
EGYHANGÚSÁG? És még valami: a NATO döntéshozataláról szólva hangsúlyozni szokás az egyhangúság és a vétójog alapvető elvét. Kellemetlenkedő újságírók éppen e sorok írásakor hozták azonban nyilvánosságra: hogyan kényszerítették az amerikaiak a fegyveres beavatkozást ellenző német politikusokat 1998 végén a Jugoszlávia elleni háború támogatására. Minden szép szólam ellenére tehát ma is érvényes a Szent Ágostontól származó latin szállóige: Roma locuta, causa finita. Azaz, ha a “főnök” döntött, nincs helye a vitának.
A könyv utolsó, rövid fejezete szól a magyar csatlakozás többéves folyamatáról, s azzal fejeződik be, hogy 1999. március 12-én Magyarország a NATO teljes jogú tagjává vált. Arról már nem esik szó, hogy alig 12 nappal később indult meg a Jugoszlávia elleni támadás, és országunk vált a szervezet egyetlen Szerbiával határos tagállamává.
Végezetül: súlyos félreértés volna az előző fejtegetésekből NATO-ellenes következtetésekre jutni. Továbbra is szükség van ugyanis e szövetségre, még ha új doktrinája talán javításra, némi kiigazgatásra szorul. Másfelől pedig tudomásul kell vennünk, hogy Magyarország számára az egyetlen járható út a nyugati demokráciákhoz való szorosabb politikai kötődés, az pedig csakis a NATO-n keresztül vezet. –
