Két slágertől – a magas olajártól és a gyenge eurótól – hangos jelenleg a világgazdaság arénája, még ha ezek a dallamok sokak számára disszonánsan csengenek is. A magas olajár negatív hatását saját bőrünkön tapasztalhatjuk, de kell-e aggódnunk az euró miatt?
– Az euró miatt sokkal kevésbé, hiszen a magyar gazdaság az eurótól már olyan mértékben függ, hogy a külkereskedelmünket túlnyomó többségben ezzel az övezettel bonyolítjuk le. És a forint is tulajdonképpen az euróhoz van kötve, az euró/dollár árfolyam változása tehát az Európával folytatott kereskedelmet nem igazán érinti. Az euró gyengesége a magyar gazdaságot főleg az olajárakon keresztül befolyásolja, mivel az olajkereskedelem dollárban folyik. A magas olaj- és dollárár kétszeresen sújtja a gazdaságot, ami rövid távon komoly problémát jelent. Hosszabb távon persze egyáltalán nem biztos, hogy ez a két tényező mindig egymást erősítően negatívan hat majd. E mostani szerencsétlen egybeesésnek a döntéshozókat arra kell késztetnie, hogy még szigorúbb antiinflációs politikát folytassanak.
– Lehet-e összefüggés a gyenge euró és az EU keleti bővítése között? Akár úgy, hogy a gyenge euró késlelteti a bővítést, akár pedig úgy, hogy a bővítés tovább gyengíti a közös valuta árfolyamát.
– Előfordulhat, hogy nincs igazam, de én nem látok ilyen összefüggéseket. Ha mégis létezik ilyen, akkor az azért van, mert a gazdaság manapság hatalmas mértékben függ a közvéleménytől és a lélektani tényezőktől; amennyiben az EU-ban túl sok embernek lesz az a véleménye, hogy az euró kudarc és nem siker, akkor az negatívan befolyásolhatja a kelet-európai közvélemény unióval kapcsolatos véleményét is. De a térségből a magyar, a lengyel, a cseh és az észt gazdaság mára oly mértékben összefonódott az Európai Unióval, hogy a folyamatból immár nincs “menekvés”.
– Szinte általános vélekedés szerint a gazdasági fundamentumokkal már nem magyarázható, hogy az euró árfolyama ennyire alacsony. Akkor mivel?
– A gyenge eurónak vannak közgazdasági okai is. Ebből a szempontból azoknak adok igazat, akik úgy érzik, hogy a közös valuta mélyrepülése nem feltétlenül hátrány, hiszen ez az euró-térség kifelé irányuló exportját rendkívül kedvezően érinti. És lássuk be, olyan körülmények között, amikor Németország, Franciaország és Olaszország annyira magas bérköltségekkel “működik”, hogy nem versenyképes az Egyesült Államokkal, még kevésbé pedig Délkelet-Ázsiával szemben, akkor a megoldás éppen a gyenge euró. Ha ezek az országok nem képesek gyorsan végrehajtani a szükséges strukturális reformokat, amelyek fékezik a bruttó bérköltség növekedését, akkor lényegében ott tartunk – ami egyébként hasonlóan egy nemzetgazdasághoz -, hogy az egyedüli kiút: a leértékelés. A magas költségekkel dolgozó európai gazdaság elértéktelenedik a világpiacon, mert a versenyképességét nem tudja másképp fenntartani. Éppen ezért Németországban átfogó adóreformot vezettek be, Franciaországban is ez zajlik, csak sokkal óvatosabban, több évre elhúzva. Európa azonban még így is drága. Nyugat-európai ember olyan alacsony bérért nem dolgozna, amilyenért Amerikában már hajlandók munkát vállalni az emberek. A munkaerő-piaci struktúra teljesen más. Az Egyesült Államok gazdasága változatlanul a bevándorlásra és a szakképzetlen munkaerő tömeges beáramlására épít. Az öreg kontinens gazdaságának minősége sokkal jobb, de a termelékenysége nem. Ezt rövid távon csak az árfolyamok ilyetén való elmozdulásával lehet korrigálni. A lélektani okok közül egyet emelnék ki. Az Európai Központi Bank (ECB) vezetése korántsem egységesen ítéli meg az euró árfolyamát. Az egymásnak sokszor ellentmondó nyilatkozatok gyengítik az euróba vetett bizalmat. De mindez nem tragédia, tíz év múlva majd az euró lesz erősebb, a dollár gyengébb. Ciklikusan fejlődik a világgazdaság.
– Vannak, akik úgy vélik, hogy a pénzpiaci intervenció csak akkor lehet sikeres, ha további kamatemeléssel társul, így akadályozva meg a portfóliótőke kiáramlását. Erről mi a véleménye?
– Nem hiszek az intervenció tartósságában. Az intervenció mindig a lélektani tényezők ellen hat elsősorban, nem annyira a közgazdasági, fundamentális tényezők ellen. Ha egy áru drága, és azt csak alacsonyabb áron lehet eladni – lásd euró – akkor azt alacsonyabb áron kell eladni. Ezen az, hogy bizonyos gazdag emberek – egyébként érdekükkel ellentétesen – presztízs okokból megtámogatják ezt az árut, tartósan nem változtathat. Hosszabb távon az hozhat javulást, ha az európai gazdaság tovább erősödik, versenyképessége helyreáll, termelékenysége legalább olyan mértékben nő, mint az amerikai gazdaságé, és végül, de nem utolsósorban, ha az ECB olyan monetáris politikát folytat, ami nem csak hiteles, de hitelesnek is látszik.
– Éppen a növekedést fojtaná meg egy esetleges kamatemelés.
– A kamatemelés ellentétes lenne a növekedés érdekével. (Az interjú az ECB október 5-ei kamatemelése előtt készült – a szerk.) Nem gondolom, hogy kamatot kellene emelni, az inflációs adatok ezt amúgy sem indokolják. Ha rajtam múlna, én nem javasolnám az ECB-nek, hogy kamatot emeljen, dacára annak, hogy az euró-zóna bizonyos országaiban jóval magasabb az infláció, mint a “kemény mag” államaiban. A gyorsabb áremelkedés amúgy nem tragédia, feltéve, ha a növekvő termelékenységjavulást támasztja alá. Erre jó példa Írország.
– Mi a véleménye az euróizációról, vagyis a közös valutának még az EMU-csatlakozás előtti magyarországi bevezetéséről?
– Ez teljesen értelmetlen, sőt káros lenne. Magyarországnak nem csak azért magas az inflációs rátája, mert nálunk a termelékenység növekedése magasabb, mint az európai országokban. Vannak egyéb tényezők is, amelyek orvoslása további reformokat igényel. Rendkívül magasak az adók. Lássuk be, 25 százalékos áfakulccsal nem lehet besétálni az EU-ba, és egyúttal versenyképesnek maradni. Ez most elmegy, mert a bérköltségek annyira alacsonyak, hogy – a rendkívül sok elvonással megpakolva is – jövedelmezően lehet termelni az országban. Ha nálunk is elindul a felértékelődés amiatt, hogy az ország felzárkózik termelékenységi színvonalban az euró-térséghez, akkor tarthatatlan lesz ez a magas adószint. Az is tény, hogy Magyarország egyes területeken nagyon sokat költ: az államigazgatás működésére, oktatásra, egészségügyre. Ezeket mindenképpen le kell ahhoz faragni, hogy a termelékenység növekedésével párhuzamosan ne veszítsük el versenyképességünket. Az euróizáció kérdése amúgy érdekes, mert lesznek olyan országok, amelyek még csak nem is tagjelöltek, de hamarabb csatlakozni fognak az euró-övezethez, mint mi. Ilyen lehet Albánia, Macedónia, Koszovó, vagy Montenegró. Ezek jórészt készpénzalapú gazdaságok, amelyekben teljesen diszkreditálódott a nemzeti valuta. Persze a magyar helyzet egyáltalán nem ilyen, de mindenesetre érdekes, hogy miközben velünk kapcsolatban kemény feltételeket szab az EU, lábhoz tett fegyverrel fogja nézni, hogy olyan országok, ahol jószerivel bankok és kormányok sincsenek, automatikusan az euró-zóna de facto tagjaivá váljanak anélkül, hogy bármiféle intézményi elvárásnak megfelelnének.
– Mi következik ebből ránk nézve?
– Ebből nem kell semmilyen rossz következtetést levonni, legkevésbé azt, hogy most versenyfutásba kell kezdeni. Magyarországnak nagyon fontos feladata az infláció csökkentése, s lehetne is nagyobb ütemben csökkenteni, de egyvalamit azért látni kell: az elmúlt 10 év tapasztalatai azt bizonyítják, hogy azokban az országokban sikerült a legmagasabb gazdasági növekedést elérni, ahol nem bújtatták egy nagyon erős valuta mesterséges kényszerzubbonyába a gazdaságot. Lengyelországban és Magyarországon sokkal magasabb az infláció, mint Csehországban, vagy akár sok olyan államban, ahol valutatanács működik. Egy ilyen merev rendszer nem jó, amikor még belső transzformációs lázzal küszködik a gazdaság. Márpedig az euró túl korai bevezetése ehhez vezetne. Várjuk meg, hogy az infláció lemenjen 5 százalék alá.
– Milyen eszközökkel érhető ez el?
– Egyelőre az a feladat, hogy meg lehessen akadályozni az inflációs trend megfordulását. Az idén ugyanakkora lesz az infláció, mint tavaly: 10 százalék körüli. A kormány ehhez képest 6-7 százalékot tervezett – ez enyhén szólva elég nagy különbség. Aminek persze vannak külső okai is; ezeket nehéz volt előre látni, másfelől viszont a gazdaságpolitika felelősségét sem lehet elvitatni. Az egyik legfontosabb antiinflációs lépésnek a forgalmi adó kulcsának csökkentését tartottam volna, különösen olyan körülmények között, amikor a költségvetésbe – éppen a magasabb infláció miatt – nem várt bevételek áramlanak. Kamatokat nem emelt a nemzeti bank, hogy ne jöjjön be a külföldi forró tőke, az infláció viszont jóval nagyobb a tervezettnél, így a megtakarítások elkezdtek csökkenni. Ilyen körülmények között a költségvetésnek vissza kellene húzódnia, pontosan azért, hogy nehogy veszélybe kerüljön a külső egyensúly. Szolidan konzervatív gazdaságpolitikát kellene folytatni, hogy a hosszú távú célt, az euróhoz való csatlakozást viszonylag rövid időn belül lehessen teljesíteni.
– Horst Köhler, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) elnöke egy Financial Times-beli cikkben nemrégiben letette a voksot a gazdasági növekedés fontossága mellett. Jelent-e ez egyfajta paradigmaváltást a Bretton Woods-i intézményrendszer politikájában az egyensúlyorientált gazdaságpolitika felől egy expanzívabb felé?
– A helyzet furcsa. A Prágában tüntető nem-kormányzati szervezetek éppen azt vetik az IMF szemére, hogy túlságosan is a növekedésre koncentrál, ahelyett, hogy a jövedelem-újraelosztásra összpontosítana. Ez egy száz évvel ezelőtti klasszikus szociáldemokrata kontra konzervatív dichotómia. Más kérdés, hogy szerintem ez nem igaz; a Világbank által kiadott anyagok nagy része az én ízlésemnek túl baloldali, és túl nagy szerepet szán az újraelosztásnak. Egy példa: a Világbank hitelezése elmozdult a humán infrastruktúra felé, és sokkal kevésbé törődik a növekedést megalapozó ágazatok, az energiaszektor, a közlekedés, a vízügy vagy pénzügy rendbetételével. Ma a Világbankban kulturális örökségre, környezetvédelemre, oktatásra “divat” pénzt adni. Az Ön által feltett kérdés az IMF és a Világbank viszonyán belül válik érdekessé. A mai modern, globalizált világban a rövid távú egyensúlyt megalapozó intézkedéséket és a hosszú lejáratú, növekedést elősegítő strukturális reformokat nehéz elválasztani. Ennek következtében a két intézmény mandátuma, küldetése zavaros. Na de erre való a G7, hogy valamilyen módon ezeket az összemosódott mandátumokat tisztára mossák. Egyfajta rivalizálás folyik a két intézmény között, és többször előfordul, hogy ugyanannak az országnak egymásnak ellentmondó tanácsot adnak, ami a dolog hitelét kellőképpen lerontja. Például Oroszországban az IMF sokáig a valuta rögzített árfolyama mellett érvelt, ami aztán – lényegében egy fiskális piramisjátékon keresztül – teljes pénzügyi csődhöz vezetett. Nekünk a Világbankban az volt az álláspontunk, hogy a mesterségesen fenntartott merev egyensúly felbontása árán is meg kell indítani a gazdasági növekedést Oroszországban.
