Az ember kimenekül a hektikus Budapestiről, mondjuk a régi Bécsi úton, és a 14-es kilométerkőnél befordul balra. Nem egészen egy kilométer után elér a solymári vasútállomáshoz, melyet magyar filmekből jól ismerhetett a néző, és valamikor hajdanán a százszámra forgatott tévéjátékokból. (Ma már csak emberi plasztikból készült szappanopera-dömping van helyettük). Kedvelt filmes helyszíne volt az ódon solymári vasútállomás érzelmes búcsúzásoknak, boldog megérkezéseknek. A sorompón átkelve már bent is vagyunk Solymáron. A községben és környékén kivételesen jó a vendéglők kínálata. Hetedhét határon a legkiválóbb változatlanul az Aranykorona. Az aranyló húslevesek, omlatag leveshúsok és érzékeny remegésű csontvelők nagy költőjének, Krúdy Gyulának való lokalitás lehetett volna. Már írtam róla laudátiót. Akárcsak a Solymár és Pilisszentiván közötti lírai tónál csalogató Csali Csárdáról. És még korántsem merítettem ki a kínálatot.
Ahogy az öreg vasútállomás felől haladunk befelé, nemsokára felbukkan egy (legalábbis nekem) nagyon kedves sárga ház. A kapun belépve bensőséges kert fogad, őslényszerűen szétterülő hatalmas gyalogtujával. A bejárati ajtó mellett a falon ódon (a ház 1940-ben épült), kedvesen naiv Szent Antal dombormű. A szent – a két vidám éberséggel őrködő kutya mellett – a porta védelmére szolgál. A régiesen barátságos épület szuterénjében, délre néző ablakával, derűs világításban működik Ildikó konyhája. A falakon festmények, minthogy a konyhaművész fest is. (Jó képek, nem rontják az étvágyat.) A konyhaműhely a háttérben, az ablaknál pedig kerek, de oválisra is kihúzható asztal. Ezúttal egészen sötétzöld abrosszal letakarva (a séf imádja a szép abroszokat), rajta fekete tányérok, a két gyertyatartóban sárga gyertyák, sárga primulák között korai barkaágak a kertből. Négyen ülünk az asztalnál, jól hűtött Unicum természetesen van.
Előételként borsozott avokádó ágyon baconba göngyölt aszalt szilvát és datolyát kapunk. Utána tejszínes-kapros rákleves jön, spárgával dúsítva. A főétel: öntöttvas vokban sült fényes ropogós, mogyorós csirkeszárny, basmati rizzsel (óriási különbség!) és krumplipürével. (A vendégek érdeklődésére a konyhaművész elmondja, hogy a csirkeszárnyat egy napig szójaszósszal, gyömbérrel, szerecsendióval, tabasco szósszal és kis konyakkal pácolta.) Szörnyű macera, gondolom én álszent módon, habzsolás közben. Ehhez 98-as Imrehegyi Zweigelt Rosét iszunk: nagyon kellemes, illatos, kiegyenlített félszáraz bor. Ízlik, pedig a teljes száraz borokat szeretem. Végül édességnek barnacukros flambírozott banán kerül az asztalra, vaníliafagylalttal. A vendégek lelkesen tapsoltak. Ildikó örömmel fogadja, de nem idegen tőle a taps, mivelhogy operaénekesnő. Teljes nevén: Iván Ildikó.
Végül a becsület úgy kívánja, hogy bevalljam: ő a feleségem. Nem állítom, hogy mindig ilyen ebédekkel traktál (jól is néznék ki!), de mindig fantáziadús és finom, amit főz. És minden nap csinos a teríték, a gyertya sem hiányzik. Ravasz. Tudja, hogy így kétszeresen ízlik, amit Ildikó konyhájában főznek. –
Környezet: otthonos Választék: azt eszed, amit főztem Árfekvés: megfizethetetlen
