Nagyarányú leépítéseket jelentett be a legnagyobb amerikai exportőr, a Boeing, s baljós jelnek tekinthető, hogy Washington most megint célba vette a repülőgépgyártó egyetlen komoly versenytársát, az európai Airbust a neki juttatott állami támogatás miatt. Ez a vita egy korábbi szakaszban 1992-ben egyszer már majdnem kereskedelmi háborúhoz vezetett.
A meredeken emelkedő import és a lejjebb csúszó export miatt egyre duzzad az amerikai kereskedelmi deficit. A kereskedelmi mérleg hiánya az 1998 novemberével zárult 12 hónapban 244 milliárd dollárra nőtt, s még tovább fog emelkedni. A politikusok e deficitet arra használják fel, hogy a külföldieket tisztességtelen versennyel vádolják. Charlene Barshefsky kereskedelmi főmegbízott 1999-ben 300 milliárd dolláros hiányra számít, amelyet “politikailag tarthatatlannak” ítél.
A gazdaság esetleges lelassulása esetén az amerikai vállalatokat még jobban szorongatni fogja az olcsó import. Ha ezzel egy időben a munkanélküliség a mostani alacsony szintről elindul felfelé, ugyanúgy felerősödnek a máris hallható protekcionista hangok, mint a korábbi megtorpanások idején. Az aggasztó különbség az, hogy most a piacvédő áramlatok erős gazdasági helyzetben, kedvező konjunktúra idején is teret nyernek.
Egyes amerikai exportőrök természetesen ellenállnak minden olyan intézkedésnek, amely külföldi megtorlást válthat ki. Azok a vállalatok, amelyek külföldről szerzik be alapanyagaikat, szintén fel fognak lépni a költségeiket növelő minden lépés ellen. A másik oldalon a protekcionista nyomást viszont megkönnyíti, hogy az Egyesült Államok dacolhat az általános szabályokkal, legalábbis addig, amíg a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) nem kényszeríti módszereinek megváltoztatására, ami viszont több évig is eltarthat. Azokat az országokat – így Kínát, Tajvant és Oroszországot -, amelyek nem tagjai a WTO-nak, különösen veszélyeztetik a lehetséges amerikai kereskedelmi szankciók, hiszen nem élvezhetik a nemzetközi szervezet védelmét.
Az nem tűnik valószínűnek, hogy Amerika általános vámjellegű barikád mögé vonulna, viszont könnyen elképzelhető a protekcionizmus burkolt fokozása. “Inkább csak homokot fognak szórni a gépezetbe, de nem teszik teljesen működésképtelenné” – fogalmaz Jeffrey Garten, a Yale School of Management professzora. Máris kimutatható a dömpingvádak számának növekedése. Tavaly 27 ilyen eljárás indult, szemben az 1997-es 16-tal, s az idén számos további ügyre lehet számítani. Vámot vetettek ki a dél-korai memóriachipekre, s ugyanez vár a Tajvanon készültekre. Hasonló a helyzet a szerszámgépiparban, a textil- és a ruházati iparban, sőt az almalégyártásban is.
A dömpingvám veszélye egyes külföldi cégeket exportcsökkentésre – a visszafogás “önkéntes” vállalására – ösztönöz. Bár a nemzetközi kereskedelmi jog szerint az ilyen eszközök kikényszerítése illegális, a kormányok közötti hivatalos szerződés – és így bizonyíték – hiányában a WTO nehezen tudna ezek ellen fellépni. Különösen veszélyes az acélipari recesszió (erről lásd Puha árak, kemény csaták című írásunkat), illetve az ennek nyomán kibontakozó acélipari csata, amely kiterjedt kereskedelmi háborúvá nőheti ki magát.
Egyre sérülékenyebb az Egyesült Államok és az EU kereskedelmi kapcsolata is. A már zajló banánháború mellett (lásd külön írásunkat) hamarosan kitörhet a marhahúsháború is, mivel a WTO elítélte a hormonkezelt marhahúsra vonatkozó európai tilalmat, viszont az EU nem mutat hajlandóságot a határozat betartására. Washington és Brüsszel a mobiltelefon-szabványok és az adatvédelem viszonylatában is összeütközésbe került egymással. A viták általános háttere: az EU már nem érzi a szükségét, hogy elfogadja a másodhegedűs szerepét a kereskedelemben, Amerikát agresszív egyoldalúsággal vádolja, s ennek megfelelően reagál.
Fokozódó feszültség tapasztalható a kínai relációban is. A kétoldalú kereskedelemben mutatkozó amerikai hiány – Kína ötször annyit szállít Amerikába, mint amennyit onnan vásárol – az 1998 novemberével záruló 12 hónapban 57 milliárd dollár, azaz a Japánnal szemben kialakult deficit után a második legnagyobb volt.
A világ számára aggasztó az amerikai kereskedelempolitika mindinkább kibontakozó protekcionizmusa, amely előbb-utóbb megtorlást szül. A további liberalizáció elmaradása pedig visszarendeződéshez vezethet. A közelmúltban Brazília, Kína és Oroszország egyaránt megszigorította az importellenőrzést. Az EU és Japán “protekcionista ösztönei” sem halványultak. Az elmúlt félszáz évben az Egyesült Államok folyamatosan küzdött a szabad világkereskedelem létrejötte érdekében. Ha az adott helyzetben nem tér vissza ehhez a magatartáshoz, nem sok esély van arra, hogy a világkereskedelem a WTO részéről eddig megkívánt szabadságszint keretei között maradjon.
