Örvendetes, ha egy könyv címe világosan és egyértelműen kifejezi szerzője mondandójának lényegét. Így vagyunk Soros György legújabb munkájával, amely A globális kapitalizmus válsága címmel és Veszélyben a nyílt társadalom alcímmel jelent meg, alig fél évvel az amerikai kiadás után. Nem szorul bizonyításra, hogy a világszerte jól ismert pénzügyi szakemberre oda kell figyelni, ha a mai kapitalizmusról esik szó, hiszen ő nem könyvtárszobák mélyében búvárkodva, hanem a pénzügyi élet sűrűjében szerzi meg ismereteit, kockáztatja pénzét, vagyonát és hírnevét.
MÉRTÉKTARTÓ. Mindez alátámasztja hitelét, de legkevésbé sem jelenti tévedhetetlenségét. Soros sem tekinti önmagát csalhatatlannak, óvakodik a kinyilatkoztatásoktól, elkerüli a nagyképűség csapdáját, sőt ismételten hangsúlyozza saját gyarlóságát, de vizsgálandó tárgyának bizonytalanságát is. Mértéktartása rokonszenves, persze már megengedheti magának a szerénységet. Állítja: a piaci rendszer az összes többi emberi alkotáshoz hasonlóan eredendően hibás, kiszámíthatatlan és megmagyarázhatatlan. Következésképpen bármit is választunk, az valamiképpen szintén hibás lesz.
De hát voltaképpen mit is állít a sikeres pénzember? Kiindul a dolgok jelen állásából, vagyis abból, hogy ma már a pénztőke számára rendkívül kedvező globális kapitalizmusban élünk, amelyben a tőke oda megy, ahol a legjobban érzi magát. Mindez számos előnnyel jár, közben azonban a pénz utáni hajsza felülkerekedik minden társadalmi megfontoláson. A globális kapitalizmusban a piaci mechanizmus valójában számos hiányossággal küzd és ezért a nemzetközi pénzpiacok állandóan magukban hordozzák az instabilitás lehetőségét. Számottevően hozzájárul ehhez, hogy a globális gazdaság fejlődése nem vonta maga után a globális társadalom fejlődését. A politikai és társadalmi élet alapegysége ugyanis továbbra is a nemzetállam maradt, ami – és ezt nem kell manapság különösebben bizonyítani – súlyos konfliktusok veszélyét hordozza magában.
A szerző komoly kritikával illeti a globális kapitalizmus alapjául szolgáló laissez faire ideológiáját, amit piaci fundamentalizmusnak nevez. Olyan hibás elméletnek, ami hisz az egyedül üdvözítő döntésekben, abban, hogy minden problémának van tökéletes megoldása. A globális kapitalizmust végül is tökéletlen rendszernek tekinti, amelynek egyik meghatározó jegye a tőke szabad áramlása, méghozzá a központból a periféria, a szegény és feltörekvő országok felé. Ha azonban bajok, bizonytalanságok mutatkoznak a világpolitikában és világgazdaságban, a külföldi tőke általában visszatér oda, ahonnan jött. És ez éppen a periféria országait érinti legérzékenyebben. Soros úgy véli – és részletesen bizonyítja is -, hogy az 1997-es thaiföldi krízissel kirobbant ázsiai válság és következményei a globális kapitalizmus fennállásának eddigi legkeményebb próbáját jelentik. Eközben döntő jelentőségűnek tartja, hogy mi fog történni a központban, hiszen “ha a Wall Street tüsszent, a világ megfázik bele”, és azt sem zárja ki, hogy a globális kapitalizmus nem fogja túlélni a válságát.
Mire is alapítja ezt a rendkívül borúlátó véleményét? Először is arra, hogy az orosz összeomlást és annak hatásait korábban alábecsülték, továbbá arra, hogy a nemzetközi monetáris intézmények nyilvánvalóan képtelenek és alkalmatlanok is a rendszert összetartani. A bajok (egyik) gyökerét pedig a központ és a periféria közötti egyre erősödő egyensúlyzavarokban látja.
JAVASLAT-DÖMPING. Persze Soros, aki amúgy sem hisz valamiféle végzetben, egész sor javaslatot tesz az összeomlás megakadályozására. A leginkább megalapozottak ezek közül – érthetően – a pénzügyi reformelgondolásai, így a nagy pénzügyi szervezeteket (főként a Nemzetközi Valutaalapot), a pénzügyi műveleteket, a befektetési alapokat, a tőkemozgást, a valutarendszert érintőek. Ugyancsak elgondolkodtató a közös európai valuta bevezetését egyébként helyeslő véleményéhez kapcsolódó megjegyzése: hosszabb távon nem lehet közös valuta közös költségvetési politika nélkül.
És ez az észrevétel már elvezet egy különösen időszerű kérdéscsoporthoz, a kívánatosnak tartott nyílt társadalom megteremtéséhez, ami már számos nagy horderejű (világ)politikai problémát is felvet. A jeles pénzember abból indul ki, hogy a globális gazdaság megvalósulása egyfelől háttérbe szorította az emberek számára létfontosságú társadalmi értékeket, másfelől felszínre hozta a politikai rendszerek aggasztó fogyatékosságait. Az utóbbihoz sorolja a profitmaximálás korlátok nélküli érvényesítését, valamint az erkölcsi követelmények, a közérdek háttérbe szorítását az önérdekkel szemben. Ennél még nyomósabb kritikával illeti a nemzetközi politikát, nevezetesen a geopolitikai rendszer tökéletlenségeit. Megállapítja: “a gonosz birodalmának” – Ronald Reagan szavaival – összeomlásáig működött a nemzetközi kapcsolatoknak valamiféle rendszere, és még ha azt hidegháborúnak nevezték is, szerfelett tartósnak bizonyult. Most viszont az Egyesült Államoknak, az egyetlen szuperhatalomnak nincs világos elképzelése a világban betöltendő szerepéről.
Nos, Soros Györgynek ahhoz az ismételt megállapításához, hogy a jelen történelmi pillanatban a sorozatos pénzügyi válságok által megrengetett globális kapitalizmus felbomlóban van, s közel az igazság pillanata, nem sokat fűzhetünk hozzá. Legfeljebb annyit: aki megéli, meglátja. Már csak azért is, mert szerinte a “jövő kiszámítása inkább alkímia, mintsem tudomány”. De azért a Kasszandra-jóslatokra mégis illik odafigyelni, amit az ókortól napjainkig számos történelmi tapasztalat is bizonyít. Akik ezt elmulasztották, bizony rosszul jártak. –
