Megkezdte az új szerzői jogi törvény tárgyalását a parlament. A képviselők elé vitt tervezet – miközben formálisan csak módosítása a hatályban lévő törvénynek – tulajdonképpen teljességgel új, az európai jogharmonizációs elvárásokhoz igazodó szabályozás (a tervezet teljes szövegét lásd Figyelő, 1999/7. szám). A törvény a szerzői jogi díjak kategóriájában bevezetne egy itthon eddig még nem alkalmazott elemet, a reprográfiai jogdíjat. Az ok érthető: a szerzőknek azért is jár a szerzői jogdíj, ha szellemi termékeiket magáncélra másolják, vagyis “fénymásolással vagy más hasonló módon, papíron vagy más hordozón (a továbbiakban együtt reprográfiával)” többszörözik. Hasonló díj már létezik az üres hang- és képhordozók, az audio- és videokazetták esetén, amelyek árának 6-8 százaléka az Artisjus Szerzői Jogvédő Irodát, és azon keresztül a szerzőket illeti meg (Figyelő, 1999/4. szám).
Az előkészítők az indoklásban a fénymásolás és többszörözés általánossá válására hivatkozva a reprográfiai készülékek, illetve tartozékaik ára alapján vetnék ki a díjat, amelyet a gyártóknak, behozatal esetén pedig az importőröknek kellene megfizetniük. Míg a hivatkozás teljesen jogos és érthető, a vonatkozó paragrafusokat néhány szakértő bizonyos pontokon inkonzisztensnek tartja, s ami szerintük talán még nagyobb baj, a tervezet egészének kimunkálása nem elég alapos.
A fénymásoló gépeket forgalmazó cégek által most létrehozott egyesület (Irodagépgyártók Magyarországi Képviselőinek Egyesülete, IMKE) erős lobbytevékenységbe kezdett, hogy a törvény ne születhessen meg ebben a formában. Legfőbb kifogásuk az, hogy nem ők, hanem a fénymásolást végzők, illetve azoknak is csak egy szűk köre követ el jogsértést, a díjat tehát tőlük kellene behajtani. Nemzetközi piackutatási eredmények alapján a szerzői jog által védett másolatok aránya csupán 4-6 százaléka az összes másolatnak, tehát ha minden fénymásoló költsége tartalmazza a szerzői jogdíjat, akkor azok is fizetnek (vagy főleg azok fizetnek), akik nem hajtanak végre jogsértést. Hogy az ellentmondás még nagyobb legyen: okkal feltételezhető, hogy a jog hatálya alá eső másolások többségét az akadémiai szféra végzi, a törvény viszont éppen ezt a kört kihagyná a fizetésre kötelezettek közül. Elvileg a hang- és videokazetták árába kalkulált jogdíjnál is felmerülhetne az a probléma, hogy az is fizet jogdíjat, aki a saját hangját veszi fel rá, de ott a védett másolatok magas, 80-85 százalékos aránya miatt nincs ebből gond.
Az európai országok lényegében kétfajta reprográfiai díjat alkalmaznak: a készülékdíjat, amely megfelel a magyar törvénytervezetben felvázolt elvnek, és a felhasználói díjat, amelyet nagy felhasználók, iskolák, kormányzati és ipari intézmények fizetnek bejelentési kötelezettség alapján, vagy átalányban. Tizenhét nyugat-európai országból hat alkalmaz készülékdíjat, de közülük kettőben (Portugáliában és Görögországban) ez csak elvileg létezik, a gyakorlatban nem szedik be. A felhasználói oldalra 13 ország vet ki valamilyen fizetési kötelezettséget, s négy országban (Ausztriában, Belgiumban Németországban és Spanyolországban) a két megoldást párhuzamosan alkalmazzák.
A magyar tervezet szerint a díjat a közös jogkezelő szervezet, vagyis az Artisjus határozná meg, mégpedig figyelembe véve a készülék használati módját, teljesítményét, az ellenérték fejében történő üzemeltetés esetében pedig a működés helyét is. (Ez a pont ellentmond a már idézett indoklásnak, amely szerint a díj alapja a készülék ára.) Az IMKE egyrészt kifogásolja, hogy ugyanaz a szervezet állapítja meg a díjat, mint amelyik beszedi, másrészt kifogásolja a díjazás alapját. Ez utóbbi valóban problematikus, nemcsak a paragrafusokban fellelhető inkonzisztencia miatt, hanem amiatt is, mert a másolás sebessége sokkal inkább függ a használótól, mint a gép teljesítményétől. Sőt, az sem egyértelmű, mi tekinthető fénymásolónak, hiszen ma már nagyon nagy a multifunkcionális gépek aránya (a szkennelés, a faxolás, a másolás egymástól nem választhatók el), így a díjszabás olyan ártényezőkkel is kalkulál, amelyeknek semmi közük a jog által védett másoláshoz. Ami viszont az előbbi kifogást, vagyis az Artisjus szerepét illeti, ez ügyben a lobbyzók aligha érhetnek el látványos eredményt, hiszen a zenét szolgáltató intézmények esetében már bevett gyakorlat, hogy a tarifákat az érdekképviseletek egyeztetésével az Artisjus állapítja meg és hajtja be.
A fénymásolót forgalmazó cégek – annak érdekében, hogy valóban azok fizessenek, akiket a jogvédelem érint – vállalnák egy olyan piaci tanulmány elkészítését, amely felmérné, hogy a másolatok milyen arányát védi a törvény, illetve, hogy egy-egy szerző műveit milyen arányban másolják.
A reprográfiai díj kérdése túlmutat önmagán; a problémával valószínűleg fogunk még találkozni néhány év múlva, amikor az Internetről letöltött anyagok érik el azt a mennyiséget, hogy már ebből a szempontból is figyelni kell rájuk.
