Járt-e az 1988-ban létrehozott Bankárképző bármelyik tanfolyamára Princz Gábor?
Nem. Bár kezdetben a Postabank részvényes volt, gyorsan ki is vált, mondván: elsősorban képzett embereket szeretne vásárolni, s nem képezni őket. Így gyakorlatilag egy kézen meg lehet számolni azokat a postabankosokat, akik a Bankárképzőben hallgatóként megfordultak. Ők is elsősorban csak azért, mert korábbi bankjukkal volt tanulmányi szerződésük, s mondjuk egy diplomaprogram közepén váltottak. Mindössze egyszer, 1998 elején kért a Postabank egy “belső ellenőrzési” kurzust. Ezenkívül a bank alapításának 10. évfordulóját megünneplő rendezvény megszervezésére is felkértek minket. Az árajánlatunkat elfogadták, sőt, már az időpont is ki volt tűzve, amikor 1998. április elején – éppen a Figyelőben – megjelent egy cikkem a Postabankról. Ezután egy sajnálkozó levélben tudatták velünk: tekintettel a bank nehéz helyzetére, a túl magas ár miatt a kurzust nem tudják a mi közreműködésünkkel megszervezni. Átérezve a problémát, ekkor felajánlottuk, hogy akár költségtérítés nélkül is lebonyolítjuk a programot. Végül abban maradtunk, hogy az ősszel visszatérünk a kérdésre. Ez meg is történt, csak már mással…
Ön azon kevesek közé tartozott, akik nyilvánosan is vállalták a véleményüket a Postabankról. Bizonyára a bankárok egy része is állást foglalt, ám erre – akkor – mégsem derült fény.
A maguk lehetőségei között sokan tettek megjegyzéseket. A “legbátrabbak” között Várhegyi Évát és Bácskai Tamást kell megemlíteni, akik legelőször és a leghangosabban bírálták a Postabank volt vezetőit. De a gazdasági sajtó jelentős része is keményebb volt, mint a bankárok. Nem állítanám azonban, hogy a “szakma” teljesen néma maradt. Ne felejtsük el, hogy egy bankvezető, illetve a szektorban bármilyen okból nem független ember nyilvánosan nem mondhat véleményt egy másik bankról. Nem igaz, hogy a Bankszövetségben nem voltak e témáról viták, ne sugalltak volna más lehetséges megoldásokat, s akár a Pénzügyminisztérium vezetői szintjén is ne lett volna kemény nyomás arra, hogy ne kenjék el a dolgot. Ennek persze nem volt igazán nyilvános visszhangja. Nehéz megmondani, hogy a bankrendszer hogyan kezeljen egy ilyen kérdést. Mondjuk hozzon a Bankszövetség egy határozatot, amiben elítéli Princzet? Nem hiszem, hogy ez szerencsés lett volna.
A fejlett országokban létezik egy úgynevezett bankárklub, amelynek véleményét egy-egy bank tulajdonosa – legyen az magán vagy állami – kikéri, mielőtt jelölni készül valakit egy felelős posztra. A már működőknél pedig ez a kvázi testület jelzi a fő részvényesek felé, ha tudomása szerint a vezetők nem végzik megfelelően munkájukat. Magyarországon viszont – ha jól tudjuk – ilyen klub nincs.
Nem azt mondom, hogy a Bankszövetség teljesen megfelel ennek a funkciónak, de a testület hangadó és mérvadó bankárai pont ezt a klubot jelentik. Ám egy állami bank esetében – s a vége felé a Postabankot már ilyennek lehetett tekinteni – sokkal nehezebb bármilyen nyomásgyakorlás, illetve üzengetés. Mindenesetre a bankrendszer szavazott, méghozzá elég egyértelműen, amikor 1996 őszén a Postabank bankközi limitjeit lenullázta.
Elegendő forrás – s itt nem feltétlenül az anyagi eszközökre gondolok – áll a Bankárképző rendelkezésére a megfelelő színvonalú oktatáshoz?
Oktatókból most jól állunk. Gondolok itt egyrészt az egyetemen frissen diplomázottakra, akikre például az összes technikai jellegű kurzusrészletet rá lehet bízni. Másrészt ott van az a középnemzedék, amelynek tagjai, ha nem is évente 15, de 2-3 napot tudnak oktatni. Ez azért előny, mert ők valóban abban a szellemben tanulták a bankolást, ahogy mi szerettük tanítani. Harmadrészt – “hála” a különböző változásoknak – szaporodik a független szakértői kör, ezt most például Apatini Kornélné, Farkas István, Tétényi István képezi. Az idén inkább az a probléma, hogy nem lesz minden tanfolyam megtartására elég megrendelésünk. A tapasztalataink szerint ugyanis a bankok jövedelmezőségét másfél éves késéssel tükrözik a szektortól származó bevételeink. Nem véletlen, hogy amikor megnéztük a tavalyi jövedelmeiket, akkor az idei bevételi terveinket mintegy 20 százalékkal leszállítottuk. A bevételek 40-45 százaléka származik egyébként a bankoktól, 35 százalék már saját zsebből, 10-15 százalék a pénz- és tőkepiaci szereplőktől, a többi a nyugdíjpénztáraktól, valamint az államtól, értve ezalatt a Pénzügyminisztériumot, az ÁPTF-et, valamint a Magyar Államkincstárat.
Nehéz elképzelni, hogy még nem hívták sem bankba, sem az ál-lamigazgatásba. Eljön az idő, amikor majd igent mond?
Az ajánlatok egy részét egyszerű volt visszautasítani. Azt szoktam mondani, hogy a bankban is van sebész meg belgyógyász. Én az utóbbi vagyok. Lehet, hogy még mindig elemezgetném a bankot, amikor már régen radikális beavatkozásra lenne szükség. Ettől függetlenül egyáltalán nem biztos, hogy a Bankárképzőből megyek nyugdíjba. De egyelőre nagyon jól érzem itt magam.
Király Júlia 41 éves, a budapesti közgazdasági egyetemen 1980-ban diplomázott. Ugyanott négy évvel később szerzett doktori címet, amelyhez 1989-ben a Magyar Tudományos Akadémia kandidátusi fokozatát is begyűjtötte. 1980 és 1982 között a Központi Statisztikai Hivatalnál modellezett, majd az Országos Tervhivatalhoz szegődött. 1989-től erősíti a Bankárképzőt, előbb témavezetőként, majd – oktatási igazgatói feladatkörben – vezérigazgató-helyettesként. 1990-91-ben Surányi György jegybankelnök tanácsadója volt, 1995-96-ban a Magyar Hitel Bank igazgatósági tagja, s hasonló tisztet tölt be – 1997 óta – az Eximbanknál. Ugyanattól az évtől az ÁPTF elnöki tanácsadó testületének is tagja. Március 11-től a Bankárképző vezérigazgatója.
