A Václav Klaus egykori csehszlovák szövetségi pénzügyminiszter nevével fémjelzett privatizáció valamikor modellértékűnek számított a vagyonjegyes magánosítás híveinek körében. A fő törekvés az volt, hogy a privatizáció ne csak a tulajdonviszonyokat változtassa meg, de az állampolgárok kárpótlását is szolgálja.
A sokáig rendkívül hatékonynak és demokratikusnak tartott módszer azonban egyrészt nem fordított kellő figyelmet a kisrészvényesek védelmére, másrészt nem vezetett valódi tőketulajdonosok megjelenéséhez a privatizált cégekben. Ennek következményeivel azóta nemcsak Szlovákiának, hanem Csehországnak is szembe kellett néznie (Figyelő, 1999/38. szám).
Az 1994-ben hatalomra került harmadik Meciar-kormány sajátos magánosítási programot hajtott végre. A privatizációs jogkörökkel felruházott vagyonügynökség lényegében teljhatalommal rendelkezett, így minden következmény nélkül dönthetett mintegy 120 milliárd korona értékű vagyonról. A privatizáció egy évig állt, majd beindult a gőzhenger: az illetékes hatóság két év alatt a kormányzó pártok legmagasabb beosztású kormányzati, parlamenti és párttisztségviselőinek adta el a legkeresettebb szlovákiai vállalatok tulajdonrészeit. Így kerülhetett Meciar egykori kampányfőnöke, a kormányváltás után elmozdított, és jelenleg ismét visszatérni kívánó Alexander Rezes a kassai vasmű (VSZ), Slavomír Hatina, a Meciarhoz közel álló pozsonyi vállalkozó a Slovnaft kőolajipari monopólium, az egyik megyei pártelnök, Vladimír Poór pedig a legfontosabb földgáztároló vezető pozíciójába. –
