Az állam aktív kínálatbefolyásoló szerepét hangsúlyozó gazdaságpolitika (kiterjedt támogatások, a beruházások, az export és a műszaki fejlesztés adókedvezményekkel való ösztönzése és hasonlók) bizonyára félreértés folytán kapta nálunk a kínálatorientált jelzőt. A supply-side economics nagyhatású népszerűsítői eredetileg Ronald Reagan első periódusában az elnök gazdaságpolitikai tanácsadó testületének tagjai, illetve hozzájuk közelálló személyiségek voltak, akiknek alapvető szerepük volt a Reaganomics-nek is nevezett megközelítés kidolgozásában. Ezek az erősen gyakorlatiasan gondolkodó, anti-etetista és a piaci önszabályozásban mélyen hívő szakértők az amerikai gazdaság hetvenes években megfigyelhető nehézkes alkalmazkodóképességét az állami beavatkozás és szabályozás elharapódzására vezették vissza. A gazdaság rugalmasságának és hatékonyságának növelését deregulációval, az állam leépítésével, a piac szabályozó funkcióinak visszaállításával óhajtották elérni. Szó sem volt ott a termelés állami ösztönzéséről: sokkal inkább az állami béklyók kioldásától várták a fellendülést. Adócsökkentésről sokat beszéltek, de nem adókedvezményekről, hanem mindenféle adó mérsékléséről, az állam méretének ezen keresztül elérendő redukálásáról. E nézet hívei szerint a jövedelemadók lefaragása például az emberek munkára való ösztönzésén át javítaná a kínálatot, de ugyanezt várták a szociális támogatások rendszerének megnyirbálásától is. A magyarországi kínálatpártiak valószínűleg megsértődnének, ha Margaret Thatcher követőinek neveznék őket; pedig a supply-side economics legnagyobb hatású európai képviselője épp a vaslady volt.
