Mióta az I. világháború alatt a dollár átvette az angol fonttól az uralkodó nemzetközi valuta szerepét, nem történt olyan nagy hatású nemzetközi monetáris fejlemény, mint az euró mostani bevezetése. Robert Mundell egyenesen úgy fogalmaz: ez a legfontosabb ilyen jellegű esemény azt követően, hogy a múlt század hetvenes éveiben megjelent az aranystandard.
Három fő kérdést érdemes végiggondolni az európai közös valuta jövőjét illetően: lehet-e az euróból globális valuta; mi határozza meg, hogy az lesz-e vagy sem; s milyen hatást gyakorol a megszületése a világgazdaságra?
Egy valuta akkor lehet széles körben használt nemzetközi csereeszköz és értékőrző, ha likvid és biztonságos. A likviditást a piacok nagysága – “szélessége és mélysége” – teremti meg, míg a biztonság a stabil monetáris politikától és a mögöttes politikai stabilitástól függ. Nos, az európai Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU), vagyis az euró-régió induló 11 országának GDP-je csak 80 százaléka az Egyesült Államokénak, Nagy-Britannia és a másik három kívül maradó uniós tagállam (Dánia, Görögország és Svédország) felvétele után azonban kiegyenlítődik ez a különbség. Ami pedig a monetáris stabilitást illeti, az ECB erre feltétlenül törekedni fog.
Martin Wolf, a Financial Times szemleírója szerint érdemes elgondolkodni azon, milyen hatása lesz az eurónak, ha nemzetközi valutává válik. Várhatóan jelentős. Az Egyesült Államok eddig a saját valutájában denominált eszközökkel tudta finanszírozni folyó fizetési mérlegének deficitjét; Charles de Gaulle erre mondta, hogy Amerika “ingyen adósodik el a külföld felé”. A helyzet Robert Mundell értékelése alapján a következőképpen fest: az elmúlt 15 évben az Egyesült Államok kumulatív folyó fizetési deficitje mintegy 1700 milliárd dollár volt. Ezt körülbelül 1000 milliárd dollárnyi nettó tőkebeáramlás, plusz a külvilág 700 milliárdnyi dollártartalék-felhalmozása finanszírozta.
Tételezzük fel, hogy az euró a dollár vetélytársa. Mundell azt állítja, hogy 2006-ig a globális devizatartalékok a jelenlegi 1,5 billió dollárról 3 billióra nőnek – egyenes arányban a világkereskedelem növekedésével, illetve azzal az egyre erősödő igénnyel, hogy az instabil árfolyamok korában tartalékolni kell. Számításai szerint a dollár aránya az összes tartalékon belül a mai kétharmadról 40 százalékra csökken, míg az európai részesedés egyötödről 40 százalékra bővül. Ezen az alapon a hivatalos dollártartalékok gyarapodása összesen csupán 200 milliárd dollár lesz az elkövetkezendő 8 évben, míg az euróban felhalmozott tartalék 900 milliárd dollár értékben emelkedik.
Az események ilyetén alakulása azonban nem kívánt következményekkel járhat – elsősorban az ázsiai válság miatt. Az OECD előrejelzései szerint ez a válság 1999-re 249 milliárd dollárra növeli az amerikai folyó fizetési mérleg deficitjét, míg az EMU-régió többletét 152 milliárdra prognosztizálják. Márpedig ha a világ többi része akkor akarna átállni a dollárról az euróra, amikor Amerikának jelentős deficitje van, az EU-nak pedig hasonló nagyságrendű aktívuma, óriási mértékben felértékelődhet az euró. Becslések szerint a magán- és hivatalos tartalékokból ekkor 700 milliárd dollárnyi kerül át dollárból euróba, ami az euró 40 százalékos felértékelődését vonja maga után. Vagyis az Európai Uniónak szufficites helyett deficites folyómérleggel kellene “működnie” ahhoz, hogy kielégítse a külvilág igényét az euróban denominált eszközök iránt. Ez viszont nehézségeket okozna az európai monetáris politikában, amely már eleve problémásnak ígérkezik. Washingtonnak pedig közben a dollár zuhanása vagy a magasabb kamatlábak között kellene választania.
Sok mindentől függ tehát az, hogy az euró megszületése 129 év óta tényleg a legfontosabb nemzetközi pénzügyi esemény lesz-e. Egy állítás azonban már most megkockáztatható: a közös európai valuta hatása a nemzetközi pénzügyi és gazdasági felfordulás idején különösen drámai lehet.
