Nem jelezték előre a piaci jelenségek, hogy ilyen méretű válsággal kell számolnia az acéliparnak?
– Már az egykori KGST felbomlása után is voltak feszültségek, de azt a piac még valahogy kezelni tudta. Most – az elmúlt háromnegyed évben – radikálisan lezuhant az acélfelhasználás, de nem esett vissza ennyire az acéltermelés. Nyugat-Európában már korábban is 30-40 millió tonnával többet állítottak elő a szükségesnél, ám azt exportálni tudták. Mára ez a térség is nettó importőrré vált. Óriási mennyiségű a többletacél a piacon, amire a termelés erős csökkentése lehet a megoldás. Ami azonban mindent bizonytalanná tesz, az az oroszországi helyzet. A válság miatt elsődleges érdekük, hogy mindent eladjanak, amit lehet. Rendelkeznek érccel, szénnel, kőolajjal, energiával és acéllal. Ez mind piacképes termék, s a rubelleértékelés is ösztönzően hat az exportra.
A nyugat-európai “nagyok” miként viszonyulnak a válsághoz?
– Nemrég részt vettem egy konferencián, s azt kellett tapasztalnom, hogy kifelé nem foglalkoznak ezzel a problémával. Úgy vélik, ők át fogják vészelni ezt az időszakot. Persze azért nekik sem túl egyszerű, mert tapasztalunk különféle indokokkal történő leállásokat, idő előtti karbantartásokat, rekonstrukciókat. A mai piaci helyzethez képest azonban egyértelműen “hurrá optimizmusként” értékelhető a hozzáállásuk. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy e nagy cégek kapacitásának jelentős részét például az autógyártás foglalja le. Ha csak a termékelhelyezés 30 százaléka bizonytalan, akkor könnyebben elviselhetők a nehézségek.
A gazdasági válságok túlélési “csomagjaiban” három nagyon lényeges eszköz is van: az új piacok keresése, a költségek drasztikus csökkentése és a piacon ritkaságnak számító minőségű termékek gyártása. Ezek közül melyiket lehet a Dunaferrnél alkalmazni?
– A két utóbbit. A válság első jeleinél tovább növeltük a termelést, hogy az általános költségviselő képességünk jobb legyen. Olyan termékekkel jelentünk meg a piacon, amelyeknél az áresés fáziskéséssel lép be, illetve olyanokkal, amelyek a piacon még egy ilyen helyzetben is erősen keresettek. Szeptemberben még az volt a vélemény, hogy a jelek szerint jó intézkedéssorozatot hoztunk. Arra azonban nem számítottunk, hogy újabb 20 százalékos áresés lesz, így nem marad hátra más, mint a költségek radikális csökkentése. Ezt már a negyedik negyedév elején megkezdtük és ma már a napi intézkedési szintig jutott a folyamat. Vannak azonban olyan bástyák, amelyeket nem lehet feladni, mert annyira rontaná a cég hírnevét, hogy nem érné meg az áldozatot. Ha változatlan feltételrendszerben termelnénk, de ezekkel a világpiaci árakkal, akkor az 20 milliárd forintos eredményromlást jelentene a cégnek. Érthető tehát, hogy jelentős árcsökkentési igényt jelentettünk be az alapanyag-szállítóknál, s a nagy fuvarozó cégektől is ugyanezt kértük. Belső intézkedéseket is hoztunk, így minden olyan beruházást leállítottunk, amelyet ugyan előkészítettünk, de nincs még rá szerződésünk. Csak két olyan beruházással tettünk kivételt, amelyek 4 éven belül megtérülnek. Ezeket még ilyen időszakban is be kell fejezni, főként, ha ennek eredményeként olyan termékkel tudunk a piacon megjelenni, amivel megelőzzük a konkurenciát.
A Dunaferr egyik beruházása nem csökkenti a költségeket, hanem növeli, ennek ellenére befejezték a környezetvédelmet szolgáló porelszívó berendezés üzembe helyezését.
– Ezt a beruházást másfél évvel ezelőtt indítottuk, s most fejeztük be. Nagy felelőtlenség lett volna, ha egy 90 százalékos készültségi fokú beruházást 10 százaléknyi megtakarítás miatt leállítottunk volna. A környezetvédelmi invesztíciók számíthatóan soha nem térülnek meg, de meg kell valósítani azokat. Már csak azért is, mert a dunaújvárosi kohászati alapberendezések még eredeti szovjet szállításúak. Akkoriban nemcsak a Szovjetunióban nem foglalkoztak a környezetvédelemmel, de a világ fejlettebb részein is alig. Emiatt az utóbbi időkben nagyon sok kiegészítő beruházást kellett elvégeznünk, vagy módosítanunk az alaptechnológiát. Van azonban a rendszernek egy olyan része, amely egyszerűen nem tehető korszerűvé. A tökéletes környezetvédelmi megújulás az új technológiától várható, amelyet 2003 és 2008 között tervezünk megvalósítani.
Milyen forrásokra építhetnek?
– A vagyonkezelésnek ez az alapja. Amikor megvizsgáltuk a Dunaferr jövőjét, akkor azt senki sem vonta kétségbe, hogy a cégre, mint stratégiai fontosságú vállalatra szüksége van a magyar gazdaságnak. Az volt a véleményünk, hogy ezt a fejlesztést mindenképpen végre kell hajtani, ha a következő 30-40 évben is versenyképesek akarunk maradni. Miután a világban már sok helyütt csináltak ilyet, a költségeket is ismertük, s azt javasoltuk, hogy majd akkor privatizálják a céget, ha erre az összegre szükség lesz. Ez ugyanis akkora teher, amit sem mi, sem az ország nem tud kigazdálkodni. Azonban addig is fejleszteni kell, vigyázva arra, hogy ez beilleszkedjen a majdani technológiába. Még 1996-ban tehát az volt a kérdés, hogy a Dunaferrt tartós állami tulajdonba sorolják-e; erre a kormány azért nem volt fogékony, mert az volt a vélemény, hogy a társaság van annyira piacképes, hogy állami támogatás nélkül is megáll a saját lábán. Ezért született az a döntés, hogy eredménykötelezett vagyonkezelői szerződést kell kötni, ahol vállalni kellett az eredményes működtetést, műszakilag és pénzügyileg előkészíteni a fejlesztést. Tulajdonképpen most érkeztünk el a forrásokra vonatkozó kérdéshez. Magam sokáig abban gondolkodtam, hogy egy Európán kívüli nagy szakmai befektetőt kellene találni, hiszen az már tud akkora bankot is hozni, amely megfinanszírozza a fejlesztést. Azért a földrészen kívülről, mert mint említettem, Európában olyan mértékű többletkapacitás van, hogy egyetlen cég sem áldozna az itteni fejlesztésre, hanem csupán a piac kellene neki, s nagy valószínűséggel leállítaná a Dunaferr termelését. Ehhez azt is tudni kell, hogy a mi piaci szervezetünk még európai szinten is élenjáró.
Folytattak konkrét vizsgálatokat is a megfelelő befektető partner megtalálásához?
– A műszaki megoldásra 12 féle lehetőséget tekintettünk át eddig. Minden olyan variációt megnéztünk, ami a világban fellelhető. Szűkítettük a kört, s ma már csak 4 verzióval foglalkozunk komolyan. Ezek közül a legolcsóbb változat 600-800 millió dollár, a legdrágábbik pedig 1,2-1,3 milliárd dollár. Munkatársaimmal úgy ítéltük meg, hogy az első variációt meg lehet szervezni banki hitelkonstrukcióban, s ehhez nem kell feltétlenül nagy szakmai befektető. A másik véglet azonban csak úgy képzelhető el, ha valaki jelentősebb összeget befektet és arra szervezünk banki hitelt. Ezzel kapcsolatban tárgyaltunk amerikaiakkal, de hamar rá kellett jönnünk, hogy őket nem érdekli egy ekkora közép- és kelet-európai cég. A távol-keleti partnerek már sokkal vonzóbbnak találták a lehetőséget, hogy itt egy “kinyújtott kézzel” rendelkezhetnek, ami az egységesülő európai piac szempontjából sem elhanyagolható. A tárgyalások azonban még a krízis előtt zajlottak, s akkor a japánok és a dél-koreaiak is azt mondták, hogy úgy 5 év van múlva reális esélye lesz egy ilyen üzletnek. A távol-keleti válság persze jelentősen változtatott a helyzeten. Azonban így sem zárható ki egy ilyen befektetés 2003 körüli megvalósulása.
A befektetők szempontjából figyelembe vették-e a dél-afrikai, illetve a közel-keleti lehetőségeket?
– Amikor a kormány a vagyonkezelés mellett döntött, akkor ezek a befektetési beszélgetések leálltak. Amúgy Dél-Afrikával közvetlen kapcsolatunk van, hiszen jelentős mennyiségű ércet vásárolunk tőlük. Tavaly tárgyaltam az ottani gazdaság irányítóival, s azt tapasztaltam, hogy Európában nem az acéliparba akarnak befektetni – más területek iránt érdeklődnek. A Közel-Kelet pedig a helyi politikai válság miatt nagy bizonytalanságot hordoz magában. Valamikor ez a régió komoly piacunk volt, de mára nagyrészt kivonultunk onnan.
A költségek összetevői közül jelentős a nyersanyag ára és a befektetett szellemi tőke, az élőmunka. Ma milyen ezek aránya a Dunaferrnél?
– Az élőmunka költségaránya nálunk – a rárakódó közterhekkel együtt – 10-12 százalék körüli. Ez messze alacsonyabb, mint a nyugat-európai cégeknél, ahol 25-30 százalékos a megfelelő ráta. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a Dunaferr sokkal nagyobb mértékben fejlődött, mint bármely nyugat-európai konkurens. Mindezt saját erőből valósítottuk meg, nem vásároltunk fel más céget. Ebből következően a mi árbevétel-növekedésünk messze meghaladja a 30 százalékot. Ha alacsonyabb szintű lett volna a növekedés, akkor már mi sem itt tartanánk az élőmunka arányban, hanem lényegesen magasabb szinten.
A kormány szerint a magyar gazdaság lesz a térség legdinamikusabban fejlődő gazdasága. Ez milyen hatással lehet a Dunaferr-csoportra, illetve a magyar acéliparra?
– A hazai felhasználás az elmúlt években 3-4 százalékkal növekedett, s jövőre is hasonló dinamizmus várható. Azt persze nem árt figyelembe venni, hogy milyen bázishoz hasonlítunk. Kormányzati szinten csak a szabályzókkal lehet befolyásolni egy olyan gazdaságot, amelynek 80-90 százaléka magánkézben van. A növekedés visszaszorítása pedig nem lehet érdek. Sok múlik a beruházások alakulásán. Az az érzésem, hogy az építőipar a pillanatnyi élénkülés ellenére nem az előrejelzéseknek megfelelően fog fellendülni. Ebben most némi bizonytalanságot jelent az energetikai szektor bővítésének bizonytalan mértéke, jelentős várakozással tekintek viszont a közlekedési infrastruktúra fejlesztésére.
A vasmű és maga a város is a politikának köszönheti megszületését és hosszú ideig a létét. Ma milyen kapcsolat van a vállalat és a politika között?
– A rendszerváltás utáni első két kormány odafigyelt arra, amit mi mondtunk, s ebbe beleértem azokat a szakmai szervezeteket, amelyeknek tagjai, vagy vezetői vagyunk. Eddig azt tapasztaltuk, hogy ez a kormány is kíváncsi a véleményünkre. Az uniós csatlakozás ügyében már volt egy elég magas szintű megbeszélés, amelyet – úgy tudom – nemsokára újabb követ. Ha ez a gyakorlatban működik és nem csupán egy kipipálandó pont a programban, ha viszontlátjuk az észrevételeinket, javaslatainkat, akkor jó lesz a politikához való viszonyunk, mert kialakul egy párbeszéd. Amennyiben nem, akkor maradunk a formális kapcsolatnál, ami roppant veszélyes, mert a politika nem engedheti meg magának, hogy nem konzultál a gazdaságban dolgozó gyakorlati szakemberekkel.
