Politikáját tekintve az eredeti elvi döntés szerint az ECB a német jegybank mintáját követi. Ez egyrészt a Bundesbanknak az Európai Pénzügyi Rendszeren (EMS) belüli vezető szerepét, másrészt a bankelnök, Wim Duisenberg befolyását tükrözi. Hans Tietmeyer, a Bundesbank elnöke az első csatározások során sohasem rejtette véka alá, hogy Németország Duisenberg megválasztását támogatja, s ebben az akkori, Helmut Kohl vezette kormány is egyetértett vele. Németországnak domináns szerepe volt abban is, hogy az ECB központjául Frankfurtot választották, hogy az új valuta az euró nevet kapta, továbbá abban is, hogy a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) 11 tagállamának fiskális deficitjét az úgynevezett stabilizációs paktumban korlátozzák.
Az ECB átvette a Bundesbank egyes politikai alapelveit is. A kormányzótanács már eldöntötte, hogy “lemásolja” a kötelező tartalékráta intézményét, azaz a kereskedelmi bankoknak a jegybanknál kötelezően letétbe helyezendő és ott tartandó betétjét. A kamatláb-struktúra is hasonló lesz. Érvényben lesz egy kamatláb-folyosó, amelynek az alsó szélét az említett letétek betéti kamatlába, a plafonját pedig a bankok által “szükséghelyzetben” igényelt overnight (egynapos) hitelek kamata képezi. Az úgynevezett irányadó kamat azonban a fenti kettő között meghatározott repo lesz, amely mellett az új jegybank rendszeresen, értékpapír-aukciókon keresztül likviditást pumpál a pénzügyi rendszerbe.
Az új monetáris rendszer erősen – még a Bundesbanknál is nagyobb mértékben – decentralizált. A 11 nemzeti jegybank továbbra is fennmarad. Az ECB ezekkel együtt alkotja majd az Európai Jegybank Rendszert (European System of Central Banks – ESCB). Ez olyan hálózatként fog működni, amelyben az ECB hozza meg a monetáris politikára vonatkozó alapvető döntéseket, amelyeket azután a nemzeti bankok saját országaikban valósítanak meg. Például a pénzpiaci műveleteket és a devizapiaci intervenciót nemzeti szinten fogják elvégezni. A nemzeti intézmények a jövőben is tekintélyes alkalmazotti létszámmal, együttesen mintegy 60 ezer fővel dolgozik majd, míg magában az ECB-ben 475 fős az induló létszám.
A legfontosabb politikai döntéseket az ECB kormányzótanácsa hozza, amelyben a bank igazgatótanácsának 6 igazgatója és a 11 nemzeti jegybank kormányzója foglal helyet. A tanács az utóbbi hónapokban havonta egyszer ülésezett, s valószínűleg ezt a gyakoriságot az euró bevezetése után is fenntartják. A hattagú igazgatótanács felelős a bank napi működéséért (az igazgatótanács tagjairól lásd fényképes összeállításunkat).
Az egyik legnagyobb probléma pszichológiai jellegű. Az ECB olyan jegybank ugyanis, amely a közös valutát bevezető államok egészére vonatkozó politikát határoz meg, s a tanács tagjai számára rendkívüli feladatot jelent az a lélektani “átállás”, hogy kizárólagos viszonyítási pontnak ezentúl ne a nemzetállamokat (saját hazájukat), hanem az euró-zónát tekintsék.
Ez a gondolati váltás azért is roppantul fontos, mivel az ECB szokatlanul bizonytalan gazdasági kilátások mellett kezdi a munkáját. Az európai gazdaságok növekedése 1998 első felében jelentősen megugrott, s éves szinten mindenütt körülbelül 3 százalékos bővülésre számítottak. Később, az ázsiai és az oroszországi válság következményeként azonban ezt revideálni kellett; recessziós és deflációs félelmek bukkantak fel és most, “öt perccel 12 előtt” megfigyelhető a jövőt illető bizonytalanság.
Duisenberg már október elején nyíltan fellépett a lazább fiskális politika kísértése ellen. Szerinte a jelenlegi gazdasági környezet tartós költségvetési konszolidációt tesz szükségessé, azaz az EMU-tagállamok kormányainak kiegyensúlyozott büdzsét, sőt, egyes esetekben szufficitet kell előirányozniuk. Az Európai Bizottság attól is óvja a kormányokat, hogy megismételjék a nyolcvanas évek második felében elkövetett hibákat; ekkor elpazarolták a növekedés hozadékát ahelyett, hogy ezt a “boom-osztalékot” az államháztartás megszilárdítására fordították volna.
Sürgető probléma az ECB számára az új euró-zóna adatszolgáltatása. A gazdasági rendszer változása mindig felborítja a statisztikákat. Ráadásul az új régiós statisztikának nincs történelmi múltja. A nyilvántartások, kimutatások minősége pedig különösen fontos egy olyan jegybank számára, amely pénzkínálati célokat tűz ki. 1998 őszétől kezdve az ECB rendszeresen monetáris statisztikai adatokat hoz nyilvánosságra.
Az ECB-nek kiegyensúlyozott ítéleteket kell alkotnia a monetáris politikai irányítást illetően, hiszen nem támaszkodhat egyetlen, meggyőző nemzeti politikai keretre. Következésképpen a banknak kialakul egy sajátos, öntörvényű szemlélete, amely szükségképpen némileg önkényes jellegű lesz. A legtöbb jegybanki szakember szerint nem ez a legszerencsésebb megoldás, a gyakorlatban azonban rövid távon nincs igazi alternatívája a bevezetés előtt álló modellnek.
