A gazdaság szervezeti felépítésének re- volúciós átalakulása 1995-96 táján be- fejeződött, ami a korábbi – főleg a gazdasági szereplők számával, összetételével jellemezhető – átalakulás dinamikájának erőteljes lefékeződésében nyilvánult meg. Kialakult a vállalkozási formák új rendje. Az így előállt gazdasági szerkezet a jövőben várhatóan már egy lassúbb ütemű, elsősorban a folyamatosan színre lépő új, valamint a piaci versenyben elhaló vállalkozások belső evolúciós szakaszában fog továbbfejlődni.
A szervezeti struktúra megállapodására és megszilárdulására enged következtetni a vállalkozások jövedelmezőségének, eredményességének és likviditásának alakulása is. Magyarország gazdasága 1996-tól számíthatóan a megelőzőtől teljesen eltérő minőségű pályára lépett.
Vállalkozók országa
Az 1989 óta eltelt években a vállalkozások száma megháromszorozódott, és a centralizált szervezeti struktúrát levetve napjainkra Magyarország – a nemzetközi adatokat tekintve talán már túlzott mértékben is – a kisvállalkozások országává vált. 1989 végén 360 ezer vállalkozás és 31 ezer egyéb (non-profit) szervezet működött. A centralizáció mértékét jelzi ugyanakkor, hogy a termelés legnagyobb hányadát adó és az állóeszköz-állomány túlnyomó részét működtető állami vállalatok száma mindössze 2400 körüli volt. A múlt év végén a regisztrált vállalkozások száma elérte az egymilliót; a társas vállalkozásoké 1989 és 1997 között a nyolcszorosára nőtt. Ezen belül az állami vállalatok köre összezsugorodott, a szövetkezetek száma alig változott, miközben a korlátolt felelősségű társaságok száma a huszonháromszorosára, a részvénytársaságoké több mint tízszeresére emelkedett.
Ugyanakkor a vállalkozások jelentős része – különösen az időszak elején – a piaci jelenlét szempontjából látszólagos volt: csak a cégbírósági papírokon létezett, a valóságban azonban gazdasági tevékenységet nem folytatott. A kezdeti “boom” lendületének kimerülése után az évtized közepén megindult az öntisztulás folyamata; a bármilyen okból tartósan nem működő vállalkozások folyamatosan hagyják el a piacot, ahol így egyre nagyobb részt foglalnak el a valóságos szereplők. Ebben az értelemben egy önmagán túlszaladó folyamat önkorrekciójáról beszélhetünk akkor, amikor évről évre, sőt hónapról hónapra kimutatható, hogy a regisztrált vállalkozások egyre nagyobb hányada ténylegesen is működő vállalkozás (1997 végén az egyéni vállalkozások 70, a betéti társaságok 85, a bejegyzett kft.-k és rt.-k 85-90 százaléka működött valóságosan is, ugyanakkor a szövetkezeteknek csak alig valamivel több mint a feléről mondható ez el).
Az 1989 utáni expanzió nem tekinthető teljesen előzményektől mentesnek. A hetvenes években a mezőgazdaságban, a vendéglátásban, majd a nyolcvanas években szinte a gazdaság egészében lépések történtek az erősen centralizált szervezeti struktúra lazítására, a kisvállalkozások erősítésére. Ez azonban – miközben kiváló előiskolát jelentett a későbbi fordulathoz – akkor az ideológiai béklyók szorításában nem lehetett átütő erejű; teljes lendületűvé csak az új rendszer alapjainak kiépülése után, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától válhatott. A nyolcvanas évtized legvégéig mindössze néhány ezer (lényegében vállalat, állami gazdaság, szövetkezet) alkotta a gazdaság törzsét, az ettől eltérő formák súlya elenyésző volt.
Páratlan gyorsasággal jelentek meg azonban az új vállalkozási formációk az 1989-es politikai fordulat után – elsősorban bt.-k, kft.-k és rt.-k alakjában. Ennek, továbbá a beinduló privatizációnak köszönhetően a szervezeti (és tulajdonosi) centralizáció néhány év alatt lebomlott. A “szocialista nagyvállalatok” társaságokra töredeztek szét, a méret szerinti hierarchia csúcsán állók száma jelentősen megfogyatkozott. Ugyanakkor az egyéni kezdeményezés – nagyon gyakran kényszer szülte – erősödése következtében a törpe-, vagy mikrovállalkozások, továbbá a kisvállalkozások száma ugrásszerűen megnőtt, de nem tudott ugyanilyen intenzitással izmosodni a középvállalkozások köre. Napjainkra a szervezeti piramis alja nemzetközi összehasonlításban is túl szélessé vált; egyes formáknál (egyéni vállalkozók) a telítettség és a kifulladás egyértelmű jelei mutatkoznak. Ezzel szemben a piramis dereka, a középvállalkozások köre még nem elég erős, ott további szélesítésre lesz szükség, ami valószínűleg már egy lassúbb szerves fejlődés eredménye, az alulról szívósan felkapaszkodók munkájának gyümölcse lesz.
Expanzió és szerkezetváltás
A méret szerinti struktúra gyökeresen megváltozott az elmúlt évek során. A foglalkoztatott létszám szerinti nagyságokat tekintetve a 300 fő alatti vállalkozások aránya jelentősen megnőtt, míg a közepesnek vagy nagynak tekinthető szervezetek száma lecsökkent. A foglalkoztatási szerkezetben a kisebbek között lényegesen csak az 1-10 főt foglalkoztatók aránya emelkedett. Erre azért fontos felfigyelni, mert a munkanélküliség alakulásában komoly szerepük lehet, ugyanis a legkisebb vállalkozások azok, amelyek tartalékok hiányában a leginkább ki vannak téve a konjunktúra hullámzásainak. Az OECD-országok tapasztalata is azt mutatja, hogy ebben a körben a legalacsonyabbak a 3-5 éven túli gazdasági túlélési esélyek, itt a legnagyobb a fluktuáció, a megszűnések és az új alakulások kiváltotta mozgás. A gazdaságpolitikusok számára is fontos tanulságokat hordoz ez a szerkezeti átalakulás, hiszen a megtett lépéseikre érzékenyen reagálók köre drámaian kiszélesedett.
A belföldi és az export-értékesítés árbevételének az egyes vállalkozástípusok közötti megoszlásában jellegzetes eltérés található. Míg a belföldi árbevétel előállításában a kisebbek aránya – a foglalkoztatott létszámhoz hasonlóan – növekszik, addig az export árbevételben a 300 fő feletti vállalkozások súlya 1993 és 1996 között lényegében változatlan maradt, sőt 1997-ben még jelentősen meg is nőtt.
A megtermelt GDP 1992 és 1997 közötti megoszlásának alakulása annyiban tér el az eddigiektől, hogy a 300 főnél többet foglalkoztató vállalkozások súlyának csökkenését nem a 10 fő alatti, hanem az 51-300 fős középvállalkozások csoportjának aránynövekedése ellensúlyozta. E megállapítás tartalmát azonban árnyalni szükséges annyiban, hogy a következtetés levonásakor nem azonos dolgokat hasonlítottunk össze. Minél kisebb egy vállalkozás, és teljesítménye minél inkább kötődik egy vagy több család megélhetéséhez, annál nagyobb mértékben fonódik össze – lényegében teljesen törvényes módon – az egyéni (végső) fogyasztás a vállalkozás tényleges költségeivel- és így áttételesen a legkisebb vállalkozások összesített GDP-teljesítményével.
Tulajdonosi tendenciák
A tulajdonosi szerkezetet a jegyzett tőke összetevőin keresztül vizsgálva is arra a következtetésre juthatunk, hogy a nagy változások 1996-97-re befejeződtek, a megelőző évekhez hasonló léptékű radikális elmozdulások az előttünk álló időszakokban már nem várhatók.
A jegyzett tőke összetevői közül 1996-ig az állami vagyonrész mutatta a legnagyobb hányadot. Viszont 1996-ban már a legterjedelmesebb résszé a külföldi részesedés vált; ennek aránya ekkor elérte a 30 százalékot, 1997-ben a 34 százalékot, azaz az évtized második felében a társaságok induló vagyonának átlagosan minden harmadik forintját külföldi vállalkozó bocsátotta rendelkezésre. Minden negyedik forint viszont belföldi társaságtól származott, míg a belföldi természetes személyek tulajdona (a továbbiakban magántulajdon) 12 százalékot képviselt. Számottevő még az önkormányzatok tulajdoni része (9,5 százalék). A jegyzett tőke további elemei – az MRP, a szövetkezeti vagyonrész és az egyebek – aránya külön-külön néhány százalékot tett csak ki.
A szervezeti átalakulás során szignifikáns kapcsolat alakult ki a vállalkozás mérete és a jegyzett tőke összetevői között, nevezetesen: a mérettel együtt nő az állami és az önkormányzati tulajdoni rész. Így például az utóbbi hányad az 1000 fő feletti foglalkoztatottal működő vállalkozásoknál a legmagasabb, elérvén a 21 százalékot. Másfelől, minél nagyobb egy vállalkozás, általában annál kisebb benne a magántulajdoni hányad. A legnagyobb efféle rész az 1-10 főt foglalkoztatóknál található, ahol részesedése meghaladta az egyharmadot.
A belföldi társaságok tulajdoni része az előzőhöz hasonló, de még karakterisztikusabban nyilvánult meg: a legnagyobb hányadot a “0” fős vállalkozásokban (55 százalék), míg a legkisebbet az 1000 fő felettiekben mutatta (16 százalék).
A külföldi tulajdoni rész viszont nem jelez sem egyenes, sem fordított arányossági összefüggést a vállalkozás méretével. A legjobban az 51-300 főt foglalkoztatókban nyert teret, ahol a jegyzett tőkében több mint 40 százalékot képviselt, a legkevésbé pedig az 1-20 fő közötti vállalkozásoknál szálltak be a jegyzett tőkébe külföldi partnerek.
Pozitívba fordult összeredmény
A szerkezeti átalakulás előrehaladtával fokozatosan javult a vállalkozások összesített eredménye. Az időszak kezdetén még az üzemi (üzleti) eredmény is negatív volt, de 1994-re az adózás előtti, 1995-re az adózott, 1996-ra pedig a mérleg szerinti eredmény is összességében pozitívvá vált, azaz 1997-ben a vállalkozások már növelhették tőke- és/vagy eredménytartalékaikat. A mérleg szerinti nyereség 1992. évi jelentős összesített negatívuma (-289 milliárd) 1996-ra szerény pozitív összegre változott (24 milliárd), majd 1997-ben nagyságrendben akkora volt, mint 1992-ben, csak éppen fordított előjellel (305 milliárd forint).
Az 1992 és 1997 között bekövetkezett javulás alapvetően annak az eredménye, hogy a vállalkozások alaptevékenységeinek bevételei tartósan gyorsabban növekedtek, mint azok költségei. Ennek, vagyis a költségek “lemaradásának” hátterében pedig a személyi jellegű ráfordításoknak a többi költségnemnél mérsékeltebb ütemű emelkedése található.
A vállalkozások egészére vonatkozóan erősödésükre és versenyhelyzetük javulására enged következtetni az is, hogy az export-árbevételük az átlagos árbevétel-növekedést lényegesen meghaladóan emelkedett az elmúlt évek során. (Az export nettó árbevétele 4,6-szeresére, az összes értékesítésé 3,2-szeresére emelkedett 1992 és 1997 között.) Ennek következtében az exportarány átmeneti csökkenés után az 1992. évi 14 százalékról az időszak végére megközelítette a 20 százalékot; azaz az összes vállalkozás összes nettó árbevételének minden ötödik forintja ebben az időszakban külföldi értékesítésből származott.
Az adózás előtti eredmény alakulásában szerepet játszó tényezők közül növekedett az azt csökkentő tételek szerepe, mivel ezek az árbevételeknél és a költségeknél gyorsabban, míg az azt növelők ezeknél lassabban bővültek.
Az árbevétel alakulásában az egyes régiók között lényegében fennmaradt a főváros túlsúlya, de történt egy jelentős és örvendetes arányváltozás is: az észak-dunántúli régió export-árbevételének felfutása nyomán Budapest részesedése közel 20 százalékkal csökkent. Ráadásul mindez a fővárosi székhelyű vállalkozások export-árbevételének megháromszorozódása ellenére következett be, ugyanis az Észak-Dunántúl megyéiben az export-árbevétel több mint a tízszerese volt 1997-ben az 1992. évinek. (Az észak-dunántúli nagytérség – amely korábban a második helyen állt az export szerinti rangsorban – 1997-re megelőzte a fővárost.) A budapesti székhelyű vállalkozások aránya a darabszámot tekintve is csökkent.
Likviditási csapda
Az eredmények javulásával szemben a vállalkozások likviditása – különösen 1996-ig – lényegesen romlott. Ez annak a következménye, hogy kötelezettségeik jóval nagyobb ütemben növekedtek, mint forgóeszközeik, pontosabban azok bizonyos összetevői. Ez utóbbiak közül is elsősorban a pénzeszközök bővülése maradt el a hosszú lejáratú kötelezettségek 4,6-szeres és a rövid lejáratú kötelezettségek 2,6-szeres növekedésétől.
A kötelezettségek átrendeződése 6 év leforgása alatt igen gyorsnak tekinthető. Ezzel a módosulással az eszközök szerkezetének változása nem tartott lépést. Végül is ennek következtében alakult ki a likviditási mutatók jelentős romlása a kilencvenes években.
Ez irányba hatott az is, hogy a forgóeszközökön belül csökkent a pénzeszközök aránya, miközben kismértékben nőtt a készletek szerepe; a követelések aránya szinte változatlan maradt. A pénzeszközök bővülése elmaradt az időszakot jellemző inflációs rátától is.
A vállalkozások pénzügyi-likviditási helyzetének átfogó jellemzéséhez használatos legfontosabb mutatók együttesen romlást jeleztek 1992 és 1996 között. Tavaly ezek értéke ugyan már javult, de az úgynevezett gyors likviditási ráta (tehát amikor azt vizsgáljuk, hogy a rövid lejáratú kötelezettségek mekkora hányadára nyújt fedezetet a likvid pénzeszköz) és a hitelfedezettség így is elmaradt az 1992. évi bázistól. A likviditási mutatók értéke nem érte el az általánosan elfogadott (banki minősítés szerint értelmezett) szintet, így összességében elmondható, hogy a vállalkozások egésze a likviditás szemszögéből nézve hitelképtelen volt és hitelképtelenebbé vált az elmúlt években.
A legtöbb esetben kimutatható, hogy a méret, a forma és a területi elhelyezkedés együttesen nagymértékben hat a vállalkozások likviditásának alakulására és az általánosan jellemző tendenciákon belül lényegesen különböző, az adott vállalkozási típusra jellemző mutatóértékek kialakulását eredményezi. Általában – a gyorsráta kivételével – a méret növekedésével együtt a likviditási helyzet is jobb, mint a kisebbeknél. A gyorsráta esetében ugyanakkor általában a kisebb vállalkozások helyzete tűnik kedvezőbbnek. Ez a két állítás együtt pedig azt jelenti, hogy a nagyobbak kedvezőbb likviditása alapvetően a készletek és a követelések nagyobb súlyából fakad.
A pénzeszközöknek nemcsak a relatív súlya, de az abszolút értéke is figyelmet érdemel. Ebből kiviláglik, hogy a kisvállalkozások összességében bővebb pénzállomány mellett gazdálkodtak, mint a nagyobbak. 1997-ben az 50 fő alattiaknál összesen 611 milliárd forint, míg az a felettieknél 508 milliárd forint pénzeszköz szerepelt a mérlegekben. Külön is kiemelésre méltó az 1-10 fős kategória, mert az összes pénzeszköz 26 százaléka itt található, miközben a forgóeszközöknek csak 18 százalékával rendelkeztek.
A mérettel való szoros összefüggéseik miatt sem hagyhatók figyelmen kívül az egyes gazdálkodási formák összevont likviditási mutatói. A kft.-k forgóeszközeinek szerkezete a kisebb vállalkozásokéhoz áll közel, a likviditási mutatók értékei is ezekkel mutatnak közeli rokonságot. Az rt.-k a 20-300 fős vállalkozásokhoz hasonulnak. A pénzeszközök vonatkozásában részben a rt.-khez csoportosíthatók lehetnének a szövetkezetek is, de készletállományuk aránya jelentősen meghaladja bármelyik vállalkozási formáét. Az egyéni vállalkozások és az egyéb gazdálkodási formák (lényegében a bt.-k) a legkisebb vállalkozásokhoz hasonlítanak azzal a különbséggel, hogy pénzeszközeik aránya kiugróan magas. A 207 állami vállalat forgóeszközeinek szerkezete teljesen eltér a többitől, és híven tükrözi egy átmeneti állapot jegyeit: magas pénzeszköz (1996-ig) és követelésállomány, alacsony készletállomány.
A vállalatok és a szövetkezetek likviditási helyzete 1992 és 1997 között relatív és abszolút mértékben is javult. Erőteljesen romlott ugyanakkor a többséget jelentő egyéni és az egyéb vállalkozások likviditása. 1996-ig kisebb mértékben romlott, majd 1997-ben javult a kft.-k és az rt.-k ebbéli helyzete.
A forgóeszközök összetétele régiók szerint is jellegzetes különbségeket mutat. Nagyvonalúan azt lehetne mondani, hogy közel azonos pénzeszköz arány mellett a fejlettebb régiók felől a lemaradásban lévők felé haladva növekszik a készletek aránya és csökken a követelésállomány részesedése. Az összetétel ilyen változása nem tekinthető véletlenszerűnek: a vizsgált időszakban viszonylagos stabilitást mutatott, néhány százalékpontos elmozdulások mellett nagyjából állandónak bizonyult.
Tavaly a forgóeszközök folyóáras értékének kereken a fele a budapesti székhelyű vállalkozások mérlegeiben szerepelt. Ezek gazdálkodásának volt a része a követelések és a pénzeszközök 55 százaléka. A készletállománynak ugyanakkor csak kétötöde fölött rendelkeztek a régió vállalkozásai. A főváros után az észak-dunántúli és az alföldi régió vállalkozásai mutattak ki a többiekét lényegesen meghaladó készlet-, követelés- és pénzeszközállományt.
A régiók közül a gazdaságilag fejletlenebbnek számító Északkelet-Magyarországon és az Alföldön működő vállalkozások likviditási helyzete relatív és abszolút mértékben egyaránt javult az 1992-1997-es időszakban. Jelentős romlást mutattak ugyanakkor az észak-dunántúli vállalkozások ilyetén mutatói. A fővárosi és a Pest megyei székhelyű vállalkozások helyzete az általános tendenciába illően romlott és mindvégig a leggyengébbnek mutatkozott a vizsgált években. Összességében úgy látszik, hogy a fejlettebb régiókban a likviditás gyengült, miközben az elmaradottabb térségekben kisebb-nagyobb mértékben erősödött.
(A szerző a KSH főtanácsosa, az Ecostat osztályvezető-helyettese)
