Tovább folytatódott az elmúlt esztendőben az a drámai változásokat hordozó világgazdasági forradalom, amely komoly szenvedélyeket gerjeszt a gazdasági élet irányítóinak és főszereplőinek, s e trend sokszor szenvedő alanyai: a tömegek körében egyaránt. A komputerek forradalmáról van szó, amelynek egyik megvalósulási tünete a világgazdaságra mindinkább jellemző globalizációs törekvés.
A szóban forgó revolúció megítéléséről 1997 folyamán rendkívül komoly viták folytak. Aligha véletlen, hogy a legbefolyásosabb amerikai világpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs ennek a folyamatnak szentelte 75 esztendős jubileumi számának vezető tanulmányát. Arthur Schlesinger, az Egyesült Államok nagynevű liberális történésze mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy míg dédapáink ipari forradalma több munkahelyet teremtett, mint amennyit szétrombolt, a komputerforradalom esetében ez valószínűleg fordítva történik majd. Egy másik fenyegetése pedig az, hogy teljesen új, de a régieknél nem kevésbé merev osztálykorlátokat állít fel, amelyek lényegében a képzett és a képzetlen rétegek között húzódnak. (Schlesinger tanulmánya ezt ugyan nem említi, de nyugodtan hozzáfűzhetjük: ezek az új típusú korlátok többé-kevésbé módosult formában nemcsak a legfejlettebb gazdaságokban jelennek meg, hanem például a kapitalizmushoz változó tempóban közelítő volt kommunista országokban is.)
Az új osztálykorlátok megjelenése a fejlett országok viszonylatában teljesen független attól, hogy az adott gazdaság éppen a siker fényében sütkérezik-e, vagy komoly problémákkal küzd. Az Egyesült Államok például – a korábbihoz hasonlóan – 1997-ben is látványosan sikeres gazdasági évet zár, míg például az EU országai súlyos nehézségekkel küzdenek (különösen a magas munkanélküliség miatt) és elkeseredett küzdelmet folytatnak a gazdasági racionalitás nyomása által egyre fenyegetettebb jóléti állam modelljének fenntartásáért. Az új osztálykorlátok erőszakos voltára jellemző, hogy az említett tanulmány szerint a gazdasági egyenlőtlenség az Egyesült Államokban elérte azt a pontot, amikor az egalitariánus Amerikában nagyobbak a gazdasági különbségek, mint a régi, hagyományos osztálykülönbségek által továbbra is megosztott Európában. Jóformán valamennyi régióra jellemző Felix Rohatyn amerikai befektetési bankár definíciója (ő szanálta egyebek között New York városának csőddel fenyegető pénzügyeit), amely szerint a gazdagság óriási mértékben áramlik az alsó középosztálytól a tőketulajdonosok és egy új technológiai arisztokrácia felé.
A komputerforradalomra jellemző, már említett megvalósulási tünet, a globalizáció folyamata tavaly is folytatódott. Ennek nyomán a piac áttör a nemzetállamok határain, gyengíti az adópolitika és a gazdasági szabályozás nemzeti hatékonyságát, megnehezíti a kamatlábak és átváltási árfolyamok feletti nemzeti ellenőrzést, az egyes államok között is mélyítve a gazdasági különbségeket.
A Foreign Affairs jubileumi számának egy másik tanulmánya a globalizáció termékeként említi egyrészt az európai pénzügyi unió (EMU) létrehozását (amelynek hivatalos kulcsesztendeje éppen 1997. volt), valamint az amerikai központi bank szerepét betöltő Federal Reserve tervét. A létrehozandó – és 1999-ben megjelenő – közös európai pénz, az euró a pénz- és hitelpolitika feletti ellenőrzést (az egyes tagországok kormányainak kezéből kivéve) egy független transznacionális szerv, a közös európai bank kezébe helyezi. A Federal Reserve “agytrösztjeiben” ugyanakkor érlelődik egy kevesebb nyilvánosságot kapó elgondolás, amely szerint hasonló jogokkal lehetne felruházni a világ vezető gazdasági hatalmainak központi bankjaiból alkotott konzorciumot. Ez a koncepció nyilvánvalóan afféle kiegészítő vagy ellenterv egy amerikai pénzügyi hegemónia szolgálatában a német pénzügyi hegemónia jegyeit hordozó euró-koncepcióval szemben, ám legmélyebb lényegét tekintve azzal azonos irányba mutat. Nevezetesen: az alapvető gazdasági döntések a nemzetállamok kezéből átcsúsznak nemzetek feletti vagy legalábbis a nemzeti kereteken átnyúló globális gazdasági döntéshozó szervezet, vagy ügynökség kezébe.
Visszafordíthatatlan globalizáció
Az elmúlt esztendőben sem mutatott semmiféle jel arra, hogy ez a már évekkel ezelőtt elkezdődött – és nyilvánvalóan még hosszú ideig tartó – globalizációs folyamat megfordítható lenne.
Mindaz, ami 1997 folyamán a meghatározó fontosságú gazdaságokban történt, ennek az általános gazdaságtörténeti trendnek a keretén belül zajlott – sikertől vagy sikertelenségtől függetlenül.
Természetesen továbbra is meghatározó szerepe volt ebben az Egyesült Államoknak, amely a globalizáció és az informatikai forradalom hordozójává vált, s ennek alapján egy olyan – egyelőre tartósnak látszó – fellendülést ért el, hogy egyes szakértői már “új gazdaságról” beszélnek. Az amerikai gazdaság ugyanis immár harmadik éve meglehetősen erős GDP-növekedést mutat, miközben a termelési költségek semmit nem emelkedtek és inflációs spirál sem alakult ki. (Nyitott kérdés persze, hogy ez az új gazdaság majdan nagy kezdőbetűvel írt, különleges korszak jelzőjévé, Új Gazdasággá válik-e, vagy alkalmazkodik a gazdaságpolitika eddig megszokott törvényeihez, amely szerint az infláció csökkenése és a munkanélküliség növekedése egymással összefüggő fogalmak.)
Az OECD az Egyesült Államokra vonatkozó év végi országjelentésében mindamellett kénytelen volt megállapítani, hogy ebben az értelemben az “igazság órája” még nem következett el. Az amerikai GDP növekedése 3 százalék fölött van, miközben a fogyasztói árak növekedése alig haladja meg a 2 százalékot, a munkanélküliség pedig alacsonyabb, mint az utóbbi negyedszázadban bármikor. A kontrasztot Nyugat-Európával szemben nemcsak a makrogazdasági fejlődés kiegyenlített volta jelenti, hanem mindenekelőtt a munkaerőpiac alakulása. A megelőző évi 2,5 millió után 1997-ben 2 millió új munkahelyet létesítettek az Egyesült Államokban. A fellendülés 6,5 évvel ezelőtti kezdete óta ez a szám 14 millióra rúg, s ez a foglalkoztatottság 13 százalékos növekedését jelenti.
Emellett az OECD arra is emlékeztet, hogy tavaly is folytatódott a legutóbbi öt év impozáns költségvetési konszolidációja. A büdzsé deficitje 292 milliárd dollárról 22,6 milliárdra (a GDP 4,5 százalékáról 0,3 százalékára) csökkent. Ezen túlmenően megszületett a nyár folyamán egy új kompromisszum, amely 2002-ig előirányozza a költségvetés kiegyensúlyozását. Felülről nézve ez valóban rendkívüli eredmény, ha figyelembe vesszük az EU 10,9 százalékos átlagos munkanélküliségi rátáját, valamint azt, hogy leggazdagabb országai is óriási erőfeszítéseket tesznek (sőt különböző költségvetési trükköket is alkalmaznak), hogy teljesíteni tudják az EMU-tagság feltételéül szabott 3 százalékos deficithatárt.
Mindezzel együtt – alulról nézve – ennek a sikersztorinak megvan a maga különleges ára. Nevezetesen az, hogy az új munkahelyek elsősorban az alacsony bérű szolgáltatási szférában jöttek létre, ami a béregyenlőtlenségeket csak fokozta. (A Fehér Ház legújabb kimutatásai szerint 1996-ban a leggazdagabb családok 20 százaléka a megtermelt összjövedelem 49 százalékán osztozott – ez 5 százalékkal magasabb arány, mint fél évtizeddel korábban. A piramis alján lévő legszegényebb ötödnek 1997-ben egyes számítások szerint 1,8 százalékkal csökkent, más számítások szerint stagnált a jövedelme.)
Ennek az ellentmondásnak a következménye érdekes módon az volt, hogy a globalizáció legnagyobb haszonélvezőjének, az Egyesült Államoknak a gazdaságában megjelent egy új vélemény-trend, amelyet a Financial Times egyik tanulmánya antiglobalizmusnak nevez. Ennek alapja egy “értékelési szakadék”, amely a gazdaság vezetőinek triumfalizmusa és a lakosság széles rétegeinek aggodalma között húzódik. A lap szerint mindkét ellentmondó reakció befelé fordíthatja az Egyesült Államokat: a jelenlegi trend haszonélvezői úgy érzik, hogy gazdasági értelemben nincs szükségük a világ többi részére; a vesztesek pedig attól félnek, hogy a további globalizáció végül mégis csak munkanélkülivé teszi őket.
Ennek az antiglobalizmusnak egyik legjelentősebb következménye volt, hogy a Kongresszus megtagadta Clinton elnöktől az úgynevezett “fast track” felhatalmazást, vagyis a “gyors sávon” közvetlenül megköthető nemzetközi kereskedelmi egyezmények létrehozásának jogát. Mindez persze az alapvető globalizációs irányon nem változtatott; az amerikai cégegyesítések, amelyek egy hullámzó szakasz után az 1991-es 139 milliárd dolláros összértékről 1996-ban 650 milliárdra emelkedtek, 1997-ben már november elején megközelítették a 700 millió dolláros szintet.
Harc a munkanélküliséggel
Nyugat-Európa problémái – ha ez egyáltalán lehetséges – az elmúlt évben még inkább különböztek az Egyesült Államokéitól, mint egy évvel azelőtt. Ebből a szempontból a leglátványosabb a munkanélküliség elleni elkeseredett – és alapjában véve továbbra is eredménytelen – küzdelem volt. Az EU egészét tekintve az állástalanok aránya megközelítette a 11 százalékot. Az érintettek 48 százaléka süllyedt a tartós munkanélküliek kategóriájába, és csaknem 22 százalékuk volt fiatal: 20 év alatti. Természetesen a tagországok közti szórás rendkívül nagy, ám a kulcsországok közül Franciaországban, Németországban és Olaszországban egyaránt 10 százalék fölötti rátát regisztráltak, míg például Spanyolországban a 20 százalékot is meghaladta a munkanélküliség.
Ettől függetlenül, az esztendő folyamán az EU egyetlen országában sem sikerült olyan megállapodást létrehozni a munkaadók és a szakszervezetek képviselői között, amely lehetővé tette volna a jóléti állam modelljének lényeges módosítását (noha kényszerű megszorításokra természetesen sor került). A közösség egészében a béren kívüli szociális szolgáltatásokra, valamint munkanélküli-segélyekre és nyugdíjakra átlagban továbbra is a GDP 26,5 százalékát költik, szemben az Egyesült Államok 15,4 százalékával. Ennek a helyzetnek a megváltoztatása minden jel szerint olyan módosításokat igényelne, amelyeknek politikai és szociális kockázatát az unió kormányai nem vállalhatják. Ezen az a racionális felismerés sem változtat, hogy a jóléti államok jelenlegi magas nyugat-európai szintje az ötvenes és hatvanas években szerveződött meg – tehát azokban a konjunkturális évtizedekben, amikor Nyugat-Európában magas volt az évi GDP-növekedés, s alacsony a munkanélküliség. Ekkoriban szívta fel a térség azt a több milliós vendégmunkás tömeget, amelynek a jelenléte ma a szociális – sőt rasszista – feszültségek egyik kiváltója.
Ilyen körülmények között lélektanilag érthető, hogy az EU országaiban az év folyamán félreérthetetlenül csökkent az EMU – és ezen belül különösképpen az európai közös pénz, az euró – támogatottsága. Ennek egyik magyarázata az, hogy a közvélemény jelentős része a legfontosabb maastrichti feltételek teljesítéséért vívott megszorító politikában látja a szociális juttatások megnyirbálásának és a munkanélküliségnek az egyik összetevőjét (az említett kritériumok szerint a költségvetési hiánya a GDP maximum 3, az államadósság pedig a GDP legfeljebb 60 százaléka lehet).
Messzebb tekintve a gazdasági közvélemény, sőt a szakértők számottevő része is úgy véli, hogy az euró létrehozása szerves része a globalizációs folyamatnak. (Jellemző, hogy két német újságírónak A globális csapda címmel írt könyve német nyelvterületen máris a népszerűségi listák élére került.) Az év végén megjelent hivatalos EU-statisztikák szerint a 15 tagállam átlagában az euró támogatottsága most először csúszott 50 százalék alá. (Igaz, a kimutatott 47 százalék még mindig erősebb az ellenzők 40 százalékos táboránál, és az uniós polgárok 75 százaléka továbbra is úgy véli, hogy az EMU a hivatalos menetrend szerint 1999. január elsején megalakul.) A legélesebb kontraszt ebben a vonatkozásban az, hogy éppen a kulcsországban, Németországban 54 százalék ellenzi az euró bevezetését (nyilvánvalóan a márkába vetett továbbra is erős bizalom okán), és a márka feladását az euró javára mindössze 32 százalék tudná elfogadni. Ezzel szemben az EU “főtengelyének” másik végpontján, Franciaországban – feltehetően a márka túlerejének nyomásától való szabadulás vágyától hajtva – többségben vannak az euró támogatói.
Uniós feszültségek
A viszonylag új belső EU-viták közé tartozott, hogy Nagy-Britannia, Dánia és Svédország bejelentette: nem kívánnak EMU-alapító tagok lenni; várakozási álláspontra helyezkednek és 1999 elején nem veszik át az eurót. Ez különösen annak a német-francia döntésnek a fényében okozott feszültséget, mely szerint az új pénzt elfogadó országok maguk között egy úgynevezett “euró klubot” létesítsenek, ahol majd koordinálják gazdaságpolitikájukat, megvizsgálják a szigorú pénzügyi fegyelmet kikényszerítő stabilitási paktum végrehajtását, valamint az euró árfolyamváltozásait. Nagy-Britannia ezt elfogadhatatlannak nyilvánította, mondván: egy ilyen klub létesítése kettészakítaná az EU-t.
Ugyancsak belső feszültséget idézett elő az unió költségvetése ügyében kialakult vita a nettó befizetők és a kedvezményezettek között. Németország kijelentette: aránytalanul nagynak tartja 12 milliárd ecu-t megközelítő nettó hozzájárulását. Hollandia és Nagy-Britannia nettó hozzájárulása ennek az összegnek csak egyharmada, Olaszország, Svédország, Franciaország és Ausztria tétele pedig még alacsonyabb. Az összes többiek pedig nettó kedvezményezettek, tehát többet kapnak, mint amennyit befizetnek. Ezek közé tartozik mindenekelőtt Spanyolország (a maga csaknem 8 milliárd ecu-t kitevő többletpénzével), majd utána Görögország, Portugália és Írország alkotják a legnagyobb kedvezményezettek körét. Az EU keleti kiterjesztését érthető módon éppen az utóbbiak akarják lassítani, miután teljes joggal attól félnek, hogy az unió átcsoportosítja majd az általa támogatott térségek juttatásait a keleti csatlakozók javára. Egyelőre nem lehet meghatározni, hogy ez a kiterjesztési menetrendet miképpen befolyásolja. A hivatalosan több ízben emlegetett 2002. és 2005. közötti “felvételi” határidősávot továbbra is indokolt némi racionális kétellyel szemlélni. Valószínűsíthető, hogy a csatlakozási időpont inkább a 2005. és 2010. közötti időszakra juthat az első kör esetében – bár ezt hivatalosan még senki sem jelentette ki.
Az ázsiai sokk
Az eddig vázolt problémák a nemzetközi viták meghatározó témái voltak, egészen az esztendő derekáig. Ekkor azonban egy olyan sokk érte a világgazdaságot, amelyre egyetlen számottevő pénzügyi szakértő vagy gazdaságkutató-intézet sem számított, s így ezt nem is jelezték előre. Természetesen az ázsiai krízisről van szó, melynek hatásai még az év utolsó napjaiban sem bontakoztak ki teljesen, s a pénzügyi beavatkozás módszereinek és méreteinek kidolgozása is csak a kezdeti stádiumnál tart. Annyi mindenesetre már most bízvást megállapítható, hogy az ázsiai összeomlás az évtized legsúlyosabb fenyegetése, amely a nemzetközi tőkepiacokat érte. A Morgan-Stanley elemzése szerint “a kártyavár tíz év óta nem látszott ennyire ingadozónak”. A sokkhatást pszichológiailag is növelte, hogy az összeomlás a világ legdinamikusabb és gazdasági szempontból legagresszívebb országaiban, a “kistigrisek” vadászterületén következett be. Olyan régióban, ahol például az elsőként “boruló” thaiföldi pénzpiac reálgazdasági hátországában az egy főre jutó GNP 1970 és 1996 között 3,5-szeresére emelkedett. Június derekán Thaiföld csak a kezdetet jelentette. Két héttel később a Fülöp-szigetek és Malajzia devizája is összeomlott, majd heves támadások érték az indonéz rúpiát és a valaha igen stabil szingapúri dollárt is. Igazán megrendítő méreteket az összeomlás akkor kapott, amikor a járvány átterjedt Dél-Koreára (amelynek GDP-je megfelel Thaiföld, Indonézia és Malajzia együttes GDP-jének), majd ezt követően világossá vált Japán sebezhetősége is.
Mi lehetett a pénzügyi összeomlás oka ebben a rendkívül dinamikus – és egyes körökben nemcsak gazdaságpolitikai, hanem politikai és “munkaetikai” szempontból is példamutatónak tartott – térségben? Az első magyarázat erre az volt, hogy ezek az országok valutájukat a dollárhoz kötötték, és annak gyengesége idején kimagasló versenyképességet értek el. A rohamos növekedés és a feljövő piacokkal kapcsolatos eufória nagyarányú tőkebeáramlást váltott ki. A kistigrisek akkor is ellenálltak a piac leértékelési nyomásának, amikor a dollár megerősödése már irreálissá tette valutájuk árfolyamát, és a helyi bankrendszer, valamint a külföldiek hitelezési rohama alábbhagyott. Az egyik tényező tehát az, hogy a dollárhoz kötött fix árfolyamot túlságosan sokáig tartották fenn. Ehhez járult a szóban forgó országok pénzügyi piacának rendezetlensége, amelyet a Financial Times év végi szemléje a következőképpen fogalmazott meg: “Nem volt racionális hitelértékelés, a vállalati mérlegek manipuláltak voltak, a tranzakciókat a vállalati vezetés és az intervencionista politikát folytató államvezetés összjátéka alapján hajtották végre.”
Amikor a hullám elérte Dél-Koreát, már világos volt, hogy komoly nemzetközi hatásokkal kell számolni (egyetlen példa: Dél-Korea kezében volt az összes orosz államkötvény 15 százaléka). A hullám természetesen Japánt sem kímélhette meg, miután a felkelő nap országa összes kivitelének 47 százaléka irányul Ázsiába, szemben az amerikai 30 és az uniós 9 százalékkal. GDP-viszonylatban egyébként ez önmagában nem jelentett komoly terhelést: Japán esetében 4,4, az Egyesült Államoknál 3,4, míg az EU-nál a GDP 2,7 százalékát tette ki. Hogy a sokkhatás végül Japánban mégis súlyos következményekkel járt, azt számos belső gazdaságpolitikai tényező váltotta ki: a fellendülési időszakban összegyűlt óriási profitok nagy részét külföldön, főként Amerikában fektették be; a tőzsdén – nem utolsósorban az ingatlanspekuláció és az árrobbanás miatt – a részvényárak nem fejezték ki többé az adott vállalatok teljesítményét, a kereskedelmi bankok egyre kockázatosabb hitelpolitikát folytattak; közben pedig elmaradt a pénzpiac liberalizálása.
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) a japán megingás pillanatában óriási összegeket mozgósított. Saját eszközeiből, valamint egyéb forrásokból Korea 57 milliárd, Thaiföld 17, Indonézia 23 milliárd dollárt kapna. (Az intézkedés gyorsasága és nagyságrendje azonnal vitát váltott ki, amely mindmáig folyik.)
A távol-keleti krízis hatásai még az év utolsó napjaiban sem bontakoztak ki teljesen, s a pénzügyi beavatkozás módszereinek és méreteinek kidolgozása is csak a kezdeti stádiumnál tartott. Annyi mindenesetre már most bízvást megállapítható: az ázsiai összeomlás az évtized legsúlyosabb fenyegetése, amely a nemzetközi tőkepiacokat érte. Az erre a kihívásra adott válasz sikere vagy sikertelensége minden bizonnyal az 1998-as esztendőről majdan készítendő krónika meghatározó bekezdése lesz.
