Egyelőre kevés konkrétumot lehet tudni arról, miként alakul a magyar agrárgazdaság jövője az optimista (többek szerint hurráoptimista) előrejelzések szerint négy-öt év múlva bekövetkező uniós csatlakozás után. Az EU márciusi bővítési konferenciája után mindenesetre már áprilisban megkezdik a kétoldalú csatlakozási tárgyalásokat a leendő tagországokkal, így hazánkkal is. Az sem kétséges, hogy az egyezkedés Achilles-sarka – a környezetvédelem mellett – épp a mezőgazdaság lesz. S nem csak azért, mert a tagországok féltik saját gazdáikat az unió agrártermelésének mindössze 2 százalékát kitevő magyar konkurenciától, hanem azért is, mert nincs viszonyítási modell. (A szomszédos Ausztria agrárgazdasága – adottsága, szerkezete – nem lehet mérce. A kutatók szerint arányaiban legjobban talán a francia mezőgazdasághoz hasonlít a hazai, igaz, a méretek itt sem irányadóak.)
Bonyolítja a helyzetet, hogy ma még azt sem tudni, milyen lesz a már megkezdett reform végén az unió agrárpolitikája és mezőgazdasági piaca. Ebből következően legutóbb a magyar földművelésügyi tárca vezetője is csak általánosságban tudott nyilatkozni. Nagy Frigyes szerint, a csatlakozás komoly kihívás a mezőgazdaságnak, ám az integrációnak bizonyosan több lesz az előnye, mint a hátránya. A nagy belső piac részeseként több mint 400 millió vásárlóval, s a mainál több támogatással is számolhatnak a magyar termelők. Ugyanakkor soha nem tapasztalt nagyságú konkurenciával kell majd megmérkőzniük, s a jelenleginél lényegesen aprólékosabb és szigorúbb kötelező adatszolgáltatás, valamint könyörtelen hivatal vár a támogatott gazdákra.
Az esélylatolgatást illetően a mezőgazdaság jelenlegi szerkezeti adottsága és versenyképessége a kevés stabil pontok közé tartozik. Természet adta magyar agrárelőny egyebek között, hogy az ország területének több mint 50 százaléka a szántó (szemben a 22 százalékos EU-átlaggal), s az éghajlati tényezők is kedveznek a nagyobb arányú agrártermelésnek. A mezőgazdaság gerincét alkotó gabona-hús vertikum ugyancsak tartósan és nagy arányban megmaradhat. Mészáros Gyulának, a Magyar Agrárkamara főtitkárának például meggyőződése, hogy nálunk a jövőben tartósan, legalább 2 millió hektáron termelnek majd gabonát. E területről minimum 15, de akár 18 millió tonna termést is betakaríthatnak, s e bázison a sertésállomány 7-8 milliósra is gyarapodhat. Bár ez az előrevetített termelési szerkezet nem felel meg maradéktalanul a területcsökkentésben érdekelt uniós törekvéseknek, a főtitkár szerint hazánkban ettől nem lehet jelentősen eltérni. Sorsdöntő lesz tehát, hogy a termelési kvótákat tekintve mekkora bázisban állapodnak meg a tárgyaló felek. Mészáros szerint az uniósnál alacsonyabb munkabérköltségek miatt felértékelődnek majd a kézimunka-igényes területek, így a zöldség-gyümölcs termelés és a kisállattenyésztés.
A szerkezet meghatározza az üzemi struktúrákat és méreteket is. A hatékonyság és az államilag támogatott birtokkoncentráció mindenesetre a versenyszférába tartozó gazdaságok növekedését vetíti előre. Sokak szerint a jelenlegi társas gazdaságok és szövetkezetek is hamarosan törpéknek számítanak majd az erősödő óriások között. A versenyképesség javítása pedig a nagy tömegű, egységes minőségű árutermelést, ebből következően az integráció felerősödését vetíti előre.
Elemzők szerint a magyar agrárium már ma is versenyképes. Bizonyítja ezt, hogy az ágazat – a konkurens (egyebek között uniós) termékek tetemes exporttámogatása ellenére – 3 milliárd dollárnyi exportbevételre képes. Persze a magyar agrárcikkek nem minden területen és nem minden tagállamban állják a versenyt. Halmai Péter, a GATE Vezető- és Továbbképző Intézet igazgatója, tanszékvezető egyetemi tanár szerint a gabonaágazat versenyképessége ugyan jó, ám árelőnye az elmúlt években csökkent, illetve egyes területeken már el is tűnt. Ezért a pozíciók javítása érdekében alaposan csökkenteni kellene a költségeket. Az olajosnövényeknél ugyancsak szerény a különbség. A magyar marhahúsnak és tejnek továbbra is érdemi árelőnye lenne, de az állatállomány erősen lecsökkent, s ezen egyelőre az állattenyésztési és beruházási támogatások sem tudtak változtatni.
Mindent egybevetve, 1996-ban még átlagosan 40 százalékkal volt kisebb a magyar agrártermékek ára az uniósokénál, a differencia azonban folyamatos csökken – igaz, az előrejelzések szerint a csatlakozás után sem szűnik meg teljesen. A kis árkülönbség előnye lehet viszont, hogy javítja a magyar agrárium “befogadhatóságát” a belső piacba.
A versenyképesség érezhető javításának vannak belső gátjai is. Például az, hogy az elmúlt tíz évben tőke híján szinte leállt az alapanyag-termelésben a műszaki fejlesztés (bár az elmúlt két év beruházási kedvezményeinek már mutatkoznak a pozitív jelei). A műszaki fejlesztéssel összefüggő másik negatív tényező a nem mindig megfelelő minőség: ez azonban elsősorban a termék megjelenésével, s nem beltartalmával áll összefüggésben.
A különbségek persze szektoronként is nagyok. Nagy Frigyes szerint a versenyszférába tartozó vállalkozói kör már ma is kifejezetten versenyképes az uniós piacokon. Különösen igaz ez a zömmel külföldi kézbe került, végterméket előállító feldolgozóiparra. Az őstermelőkre és a kisvállalkozókra viszont nagyobb figyelmet kell fordítani, mert az általuk előállított termékek minősége – többnyire technológiai hibák miatt – gyakran nem megfelelő. Igaz, nekik zömmel a jövőben sem a nemzetközi versenyben, hanem a helyi ellátásban lesz nagyobb szerepük. Az már kamarai vélemény, hogy a 760 ezres őstermelői kör is alaposan átalakul majd, hiszen ennyi családi gazdaságot nem tud eltartani a mezőgazdaság. Sok gazda kénytelen lesz felhagyni a tevékenységgel, míg mások versenyképes méretű árutermelővé növekednek.
A helyzetet javítja, hogy – évtizedes böjt után – immár egyre több pénz áramlik az agrárágazatba. A támogatási keretek reálértéken is növekednek (lásd Rásegítő milliárdok című írásunkat). Nagy előny, hogy a – nyár végén, ősz elején a Nemzeti Agrárkerekasztal tárgyalásain elfogadott, valamint az agrártörvényben szentesített – támogatási és fejlesztési pénzek ezután a GDP arányában bővülnek. Ennek nyomán tavaly és az idén például összesen 100 milliárd forintnyi kedvezményes tőkepótló hitelre pályázhatnak a gazdálkodók. Szintén az agrártörvény szavatolja az agrárolló záródását: a felhasznált ipari anyagok ára és a mezőgazdasági felvásárlási árak közötti rés csökkenőben van. (Igaz, e tendencia idei folytatódásában nemigen bízik az agrárkamara főtitkára.)
Az uniós átlagnál kisebb munkabérköltségből fakadó előny idővel minden bizonnyal szintén mérséklődni fog, bár a változás üteméről mindenki másként gondolkodik. Az agrárkamara és a szövetkezeti érdekképviselet vezetői abban azért egyetértenek, hogy a bérek alacsonyan tartása nem lehet távlatos cél.
A magyar agrárium kilátásait elemezve az illetékesek úgy vélik, várhatóan az EU-n belül is növekedni fog a magyar agrártermelés és a belső export, amelyben a nagy uniós piac és az élénkülő honi fogyasztás egyaránt szerepet játszhat. A mainál stabilabb szabályozás és a kiszámíthatóbb gazdasági környezet – akárcsak a nagyobb támogatás – szintén serkentőleg hathat. A termelést ugyanakkor csak néhány árucikk – például a cukor, a marhahús, a tej és a dohány – előállításánál korlátozzák; a sertéshúsra, a baromfira, a minőségi borra, illetve a zöldség-gyümölcsre nincsen kvóta.
Növekszik-e az agrárágazat hozzájárulása a GDP-hez akkor, ha Magyarország EU-tag lesz? A választ illetően megoszlanak a nézetek. A többség szerint a szóban forgó arány ugyan nem változik, ám értékben növekedés mutatkozik majd, hiszen várhatóan fejlődik a nemzetgazdaság is. A kamara főtitkára viszont azt reméli, hogy már rövid távon is nő a mezőgazdasági termelés hozzájárulása a GDP-hez.
Az agráriumot nem szabad szűk közgazdasági megközelítéssel, a GDP-arány alapján értékelni – fejtette ki Horváth Gábor, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének (MOSZ) főtitkára. Hiszen az ágazatnak egyebek között szociális, foglalkoztatási és környezetvédelmi feltételeknek is meg kell felelnie: bizonyos régiókban ugyanis csak e szektorban találnak munkát az emberek. Horváth szerint az agrárfoglalkoztatottak aránya a csatlakozás után is jóval meghaladja majd az uniós átlagot; még akkor is, ha a honi tendenciák szerint folyamatosan csökken az alkalmazottak száma: a kilencvenes években még 1,1 millióan (22 százalék) dolgoztak az ágazatban, míg 1997-ben re 462 ezerre (18 százalék) apadt a számuk. Igaz, a társadalombiztosítással nem rendelkező regisztrálatlan kistermelői kör a csatlakozásig még tartogathat meglepetéseket. A magas munkabérterhek miatt ma is növekszik az illegálisan, bejelentés nélkül alkalmazott feketemunkások száma. Ráadásul egyesek szerint társadalmi robbanáshoz vezethet, ha a nyugdíjat nem fizető kistermelők tömegesen igénybe veszik a szociális ellátórendszereket. (Az agrárnépesség foglakoztatása, jobb híján a mezőgazdaság fenntartása azért is fontos, mert, ha ez az önellátó réteg elveszíti fő jövedelemforrását, megindul a belső népvándorlás falvakból a városok felé.)
Miután a hozomány adott, az már a tárgyalókon múlik, hogy hazánk agrárgazdasága milyen konkrét lehetőségeket és helyet tud kivívni magának az unióban. Horváth Gábor rossz előjelnek tartja, hogy az ágazatot az előkészítő munkában nem rangján kezelték. Félő, ha a szektor képviselői nem harcolnak megfelelő eréllyel az agrárérdekekért a tárgyalásokon, akkor a számos becses természeti kincs, a kedvező éghajlat, a termőföld, a munkakultúra és a termelőkapacitás kihasználatlanul marad.
Sok múlik tehát azon, hogy a tárgyalók érvényesíteni tudják-e a legfontosabb stratégiai célt, s a legrövidebb időn belül teljes jogú taggá válik-e Magyarország. (Ennek elérése érdekében a magyar fél a lehető legkevesebb területen kér majd különleges elbánást, derogációt. A külföldiek elől elzárandó földpiac esélyes erre, igaz, a földtulajdonlás speciális szabályozása az unión belül sem ritka.) Halmai Péter ezzel kapcsolatban határozottan állítja, hogy a többlépcsős csatlakozás veszélyes lehet: felőrölheti az agrárgazdaságot is. Az elhúzódó átmenet, a korlátozásokkal létesített részleges tagság súlyos károkat okozhat. Éppen ezért akkor részesül a magyar mezőgazdaság a legtöbb előnyből, ha korlátozás nélkül, a legkevesebb fenntartással válik részévé a piacnak. Ám azt, hogy az azonnali csatlakozásnak, vagy esetleg a nem kívánt átmenetnek konkrétan mekkorák lennének az előnyei, illetve hátrányai, ma még nem lehet megbecsülni. Már csak azért sem, mert az ezzel összefüggő modellszámítások terén többéves elmaradás mutatkozik. A módszertani problémákat növeli, hogy az EU belső piacán nincsenek egységes árak – legfeljebb intervenciós árak -, ami jelentősen nehezíti az összehasonlíthatóságot.
A gyakorlatban és az üzleti életben viszont részben már megvalósult a csatlakozás: hazánk a külkereskedelmének kétharmadát, ezen belül az agrár-külkereskedelemnek mintegy felét az unióval bonyolítja le. Lényeges az is, hogy a meghatározó agrártársaságok üzleti terveiben már kialakult a csatlakozási stratégia. Halmai Péter a Bábolna Rt. elnökeként például a társaság baromfi- és sertéspiaci versenyképességét akarja javítani – elsősorban az árakkal, a takarmányköltségek csökkentésével és az erősebb marketinggel, tudván azt is: a csatlakozás után a nemzeti piacon is erősebb konkurenciaharcra kell felkészülniük.
A kisebb vállalkozások és szövetkezetek számára viszont már nem ennyire világos, hogy miként kell kihasználni az unió kínálta lehetőségeket. Az pedig még az állandó jogszabályváltozásokhoz, agrárpiaci sokkokhoz szokott gazdák is elismerik, hogy túl sok a bizonytalanság a csatlakozás utáni helyüket és szerepüket illetően a nagy, egységes agrárpiacon.
Az elmúlt években a gazdaságok felélték a pénzügyi tartalékaikat, a szövetkezeti átalakulással és kárpótlással pedig elvesztették földjeik nagy részét – fogalmazott Szőke Géza, a dombóvári Alkotmány Mezőgazdasági Kereskedelmi és Szolgáltató Szövetkezet elnöke. Ráadásul a termelők pénz nélkül kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, s ezzel a feldolgozók, felvásárlók, illetve a termeléshez szükséges anyagokat (tápot, növényvédő szert, gépet) forgalmazó kereskedők visszaélnek. Előrevetíti a nehézségeket az is, hogy a zömmel külföldi, multinacionális cégek kezébe került feldolgozóiparral szembeni áralkuban általában alulmaradnak a gazdák. Szőke Géza a cukorrépa árát hozta fel példaként, amely jóval alatta marad az uniós átlagnak. Úgy véli, addig katasztrofális lenne a termelőknek a csatlakozás, ameddig az agrárpiaci főbb termékpályák pontos, rendtartási szabályozását törvénybe nem foglalják. A szakember nincs egyedül tanácstalanságával, jóllehet a földművelésügyi miniszter elismerte, hogy a csatlakozás csak a lakosság támogatásával válhat valóra. Nem elég tehát a jogharmonizáció, az intézményi rendszer átalakítása; emberpróbáló feladat lesz az agrártársadalom meggyőzése is a belépés szükségességéről és előnyösségéről. S ha mindez nem sikerül, akkor az ágazat csalódott szereplői egy népszavazásnál könnyen a csatlakozás ellen voksolhatnak majd.
