Ki gondolta volna akár csak néhány évvel ezelőtt is, hogy a lombardhitelek ilyen jelentős szerephez jutnak Magyarországon. Becslések szerint a lombardhitel-konstrukciók keretében megvásárolt tőzsdei részvények forgalma egyes időszakokban akár a 20 milliárd forintot is megközelíti.
Nem volt ez mindig így. A lombardhitelezésben rejlő előnyök felismerése kezdetben jobbára a közraktározásra korlátozódott. Ám nem kellett sokáig várni, hogy a honi hitelintézetek is rájöjjenek, mennyivel nagyobb üzleti lehetőségekkel kecsegtet az értékpapírok (részvények, kötvények, valamint banki papírok és betéti okiratok) fedezete melletti hitelezés. Ezen üzletágat a volt Magyar Hitel Bank (MHB) alapozta meg, amikor az általa kezelt Hunnia II. befektetési alap jegyzéséhez adott úgynevezett jegyzési hiteleket. Persze e lehetőség népszerűségét az is magyarázza, hogy a hitellel növelt befektetést teljes mértékben le lehetett írni az adóalapból.
Nem csoda, hogy a siker láttán az MHB vezetői se voltak restek, s elhatározták, hogy nemcsak a jegyzéshez, hanem a már megvásárolt befektetési jegyekre is nyújtanak hitelt. Gyakorlatilag az első ilyen kölcsön odaítélésétől számíthatjuk az immár klasszikus értelemben vett lombardhitelezés honi történetét. (Ugyan a lombardhitel szinonimájaként emlegetett kézizáloghitel fedezeteként a szakirodalomban a forgalomképes ingó dolgok között – a közraktárjegy mellett – az áru, az aranyérme, valamint az áruokmány is megemlítődik, egyes meghatározások szerint a lombardhitel fogalma csak és kizárólag rövid lejáratú, értékpapírral fedezett finanszírozást takar.)
A lombardüzletág immár évtizedek óta közkedvelt finanszírozási formának örvend a nálunk fejlettebb pénz- és tőkepiacú gazdaságokban, a hitelt nyújtó bank és az azt igénylő gazdálkodó szervezetek vagy magánszemélyek körében egyaránt. Az előbbiek biztonságérzetét ugyanis az általában likvid, vagyis nemfizetés esetén viszonylag könnyen pénzzé tehető értékpapírok birtoklása más hitelezési fedezetekkel szemben – gondoljunk csak egy személygépkocsira, vagy akár a nagymama ékszerére – igencsak megnövelheti. Ennek hasznát pedig az ügyfél a kisebb kockázatot tükröző alacsonyabb hitelkamatokban élvezheti.
Természetesen a bankok kockázatvállalási képessége helyenként igen nagy szórást mutat; ez leginkább a fedezetként kért értékpapírok milyenségében tükröződik. A lehető legnagyobb biztonságra berendezkedők értelemszerűen állampapírt vagy saját kibocsátású kötvényt, betéti okiratot fogadnak el a hozzájuk hitelért folyamodó ügyféltől. A merészebbek már tőzsdei részvényekre is adnak hitelt, míg a rizikót még náluk is jobban viselők már a tőzsdén kívüli (OTC) piacon forgalmazott értékpapírokat is hajlandók befogadni. Ám a papírok eltérő biztonsági foka nem minden banknál párosul különböző kamatokkal. Több hitelintézet is ugyanakkorára teszi a kölcsönpénz „árát”, legyen akár állampapír vagy egy bizonytalan árfolyamú OTC-részvény a törlesztés biztosítéka.
Érdekes módon a bankok egy része a lombardhitelek vonatkozásában az értékpapírokat mint fedezetet egy kalap alá veszi a betéttel. Mi több, a terminológia terén fellelhető eltérések jegyében egyes hitelintézetek a deviza-, illetve értékpapír-fedezet melletti finanszírozást nemes egyszerűséggel személyi hitelnek titulálják.
Alapesetben a bankok a lombardhitelt kérelmező ügyfél hitelképességét nem vizsgálják, csak azt, hogy a fedezetként megjelölt értékpapír valóban a potenciális ügyfél birtokában van-e, s nincs-e óvadékkal lekötve. Ezen feltételek meglétét az értékpapírokat őrző Központi Elszámolóház és Értéktár (Keler) Rt.-nél ellenőrzik. Ahol pedig deviza- vagy forintbetét szolgál fedezetként, ott természetesen az adott esetben zárolható számlák jelentik a banknak az utolsó mentsvárat.
Arra pedig, hogy a lombardhitelezésben a bankok korántsem ülnek a babérjaikon, talán az Inter-Európa Bank (IEB) közeljövőben indítandó portfoliohitel-terméke a legjobb példa. A fejlődést tükrözi, hogy míg a lombardhitel fedezetéül szolgáló csomag összetételét a futamidő alatt nem, vagy csak a szóban forgó szerződés módosításával lehet megváltoztatni, addig a portfoliohitelnél az értékpapírok palettája szabadon – jobban mondva az ügyfél igényeinek megfelelően – módosítható. A bank illetékesei amúgy arra számítanak, hogy az effajta kölcsön az értékpapír-kereskedelemben aktívan részt vevő, árfolyamváltozásra spekuláló kliensek óhajait elégíti majd ki.
Az egyes hitelintézetek feltételeinek átböngészésekor üde színfoltként ötlik szembe, hogy az OTP Bank „lombard típusú” hitele nemcsak a magyar állampolgárok, hanem a menekültként elismert devizabelföldiek és – az 1995. évi XCV. számú törvény szerinti – devizakülföldiek számára is elérhető. Lapunk érdeklődésére amúgy a legnagyobb lakossági hitelintézet tartotta szükségesnek külön is hangsúlyozni a lombardhitelek egyik lényegét, nevezetesen, hogy azok felhasználási célja nincs meghatározva. Sőt, az OTP felé egy személynek egyszerre több lombard típusú, illetve egyéb lakossági hitelből fennálló tartozása is lehet, feltéve persze, hogy jövedelme azok törlesztésére elegendő fedezetet nyújt.
Ami a futamidőt illeti, az – felső korlátként – a bankok többségében nem haladja meg az egy évet (a legrövidebb lejáratra nem érdemes sok szót vesztegetni, az jobbára mindenhol 30 napos, csupán a Konzumbank, a Postabank és a Polgári Bank indít 90 napról). A hitelintézetek által még vállalható leghosszabb futamidő vonatkozásában az egyik kivétel az IEB, még ha ez a különcség látszólagos is. Hiszen való igaz, hogy a bank effajta kölcsöneinek futamideje legfeljebb 6 hónapig terjedhet, ám azáltal, hogy lehetővé teszi a szerződések megújítását, máris uniformizáltabbá válik e bank lombardhitele is. Hasonló hosszabbítási lehetőséggel operál a Kereskedelmi és Hitelbank (K&H) is, amely még az előzőekben említett társánál is rövidebb, mindössze 3 hónapos maximális alaplejáratról hajlandó többször „ismételni”.
A futamidő felső határát tekintve dacol az általános irányzattal a két vezető lakossági hitelintézet. Az OTP Bank 2 évig hajlandó elnyújtani a hitelek visszafizetését. Azon nagyon is logikus oknál fogva, hogy ezáltal igazodjon az óvadékba kerülő értékpapír, betét, takaréklevél lejáratához (ami persze nem zárja ki, hogy az ügyfél nem törleszthet a futamidőn belül differenciáltan). Szükség esetén még ennél is hosszabb ideig, egészen pontosan három évig kész elmenni a Postabank, a devizafedezetre nyújtott kölcsöne visszafizetési idejének meghatározásánál. Igaz, ilyen méretű „takaró” nem mindenki, csak a 200 ezer forint fölé nyújtózkodók számára érhető el.
Ezzel már át is eveztünk az igénybe vehető összegek felségvizére. Ezek nagysága alkalmasint tökéletes tükörképe a bankok általános ügyfél-orientáltságának. Nem tekinthető véletlennek, hogy a legkisebb induló összeget a Postabank mutatja fel, mely már 10 ezer forintos átmeneti pénzzavaron is hajlandó – igaz, nem a klasszikus lombardhitellel, hanem devizabetét fedezete mellett nyújtott – kölcsönnel segíteni. Aki viszont ennél legalább négyszer többet kíván felvenni, az már az OTP Bank ajánlatát is megfontolhatja.
Az, hogy a legutóbbi időkig jobbára csak vállalatokkal foglalkozó hitelintézetek közül melyek próbálnak egyre beljebb merészkedni a lakossági bankok felségterületére, akár beszédesen mutathatná, hogy a sorban – mások mellett – a Budapest Bank (BB), illetve a K&H következik, 50 ezer forintos minimumértékekkel. Ám e logika ennél a pontnál meg is törik, lévén, hogy az önmagát előszeretettel a fentebb említettek legveszedelmesebb jövőbeni vetélytársának nevező ABN Amro (Magyar) Bank nemcsak az alacsony összegű lombardhitelekkel, de még magának az üzletágnak az elindításával is adós.
Ezen apró „rendellenességtől” eltekintve a többiek esetében a helyén van az általános megítélésük alapján feltételezhető összeghatár. Ennek tudható be például, hogy az ING Bank, a Polgári Bank 100 ezer forint alatti kölcsönkérelemnél szóba sem áll az ügyféllel, mint ahogy bizonyos értelemben a Közép-európai Nemzetközi Bank (CIB) 300 ezer forintos „beugrója” is tipikusnak tekinthető. Igaz, még ezen összefüggésben is meglepően magasnak tűnik – még ha a módosabb lakossági ügyfelek kiszolgálása iránti elkötelezettségükre pontosan rímel is – a Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) 1 millió forintos, s még inkább a Daewoo Bank 4 milliós minimális lombardhitel kritériuma.
Azt az ügyfelek számára vélhetően nem elhanyagolható körülményt, hogy milyen gyorsan lehet e hitelekhez hozzájutni, a bankok többsége nem tartotta lényegesnek külön is feltüntetni. Az Általános Értékforgalmi Bank (ÁÉB) viszont méltán dicsekedhetett el azzal, hogy nála a szerződés megkötése és a hitel folyósítása mindössze egy órát vesz igénybe. Ez különösen a Konzumbank hasonló mutatójának ismeretében nevezhető expressz-sebességűnek, hiszen utóbbinál még a gyorsított eljárás is körülbelül 24 órás átfutási időt takar. Feltételezhető azonban, hogy ennél sokkal hosszabb ideig a többiek sem bíbelődhetnek az ügyfelekkel, különösen ha azok némelyike valóban alig egy hónapra kíván hozzájutni a megváltó lombardforintokhoz.
