Már-már úgy tűnt, hogy a vaskohászattal és acélgyártással foglalkozó hajdan volt három magyarországi óriáscég utódai valamelyest talpra álltak. A Dunaferr-csoport a vagyonkezelésbe adást követő reorganizáció után nyereségessé vált; a DAM Diósgyőri Acélművek Rt. új tulajdonosai a veszteséget 2000-re tervezik eltüntetni a hatékonyság növelésével; az Ózdi Acélművek Kft.-nél pedig végre összejött a pénz a miniacélműre. Ám az említett vállalatok mindegyike külföldről származó alapanyagokat vásárol, amiért a világpiaci árat kell megfizetnie, illetve termékeit is a világpiaci ár figyelembevételével kell értékesítenie a magyar és a külföldi piacokon. E cégeknek tehát mindenütt szembe kell nézniük a világméretű konkurenciával – Közép- és Kelet-Európától kezdve az Európai Unión és az Egyesült Államokon át egészen a Távol-Keletig. Éppen ezért az ezeken a piacokon tapasztalható keresleti és ármozgások azonnal éreztetik hatásukat a hazai gyártóknál.
A világgazdaságban, ezen belül is az iparban bekövetkező ciklikus változások hasonló szakaszokat indukálnak az acélpiacokon is. A nagy kereslettel járó magas árak a folyó évtizedben az 1995-ös év végén és az idei esztendő elején örvendeztették meg a gyártókat, míg ennek fordítottjával 1993-ban, 1996 végén kellett számolniuk – és persze most is, 1998 közepe óta. Az elemzésekből kiderül, hogy a ciklusok egyre rövidebbek, ami az acélpiac instabilitására utal. A jelenlegi árcsökkenésre a rendkívüli gyorsaság a jellemző, hiszen az árak 1998 májusa és októbere között 20-30 százalékkal zuhantak. Ilyen mértékű áresést pedig a hazai ipar három épphogy csak talpra állított cége nem tud elviselni.
Horváth István, a Magyar Vas- és Acélipari Egyesülés (MVAE) elnöke úgy véli, hogy a Dunaferr az idei évet nagyobb baj nélkül megússza, de jövőre az alacsony bázisárak miatt – még a helyzet konszolidálódása esetén is – igen nehéz helyzetbe kerül. Véleménye szerint ennél rosszabb helyzetben van a DAM Rt., amely egyelőre veszteséges és jelentős segítségre a szlovák tulajdonostól sem számíthat, hiszen a Kassai Vasmű termeléscsökkentést tervez. (A VSZ Kosicének egyébként november 9-én kellett volna törlesztenie 35 millió dolláros tartozását, amellyel a Merrill Lynch bankház által vezetett hitelezői csoportnak tartozott, ám ez nem történt meg. Habár a cég szóvivője cáfolta a fizetésképtelenséget, nyilatkozatának ellentmondani látszik, hogy a diósgyőri vezérkar a kormány képviselőivel tárgyalt. A hírek szerint a kabinet a pénzügyi nehézségekkel küzdő szlovák holdingnak több megoldási javaslatot is tett, ám hogy melyiket fogadják el, az – minthogy magáncégről van szó – a vasmű tulajdonosaitól függ.) Horváth István megkérdőjelezi az ózdi miniacélmű megépítésének szándékát is, hiszen amikor a világra a túltermelési válság jellemző, kevesen gondolhatnak kapacitásbővítésre.
A helyzet súlyosságát jelzi, hogy Európa és Amerika nagy acélgyártói a világ még ma is egyik legfontosabb termelőágazatának válságáról beszélnek, hiszen egy időben kell számolniuk a kapacitástöbblettel, az exportdömpinggel és a zuhanó árakkal. Az európai piacokon utoljára a kilencvenes évek közepén volt úgynevezett „metastabil” állapot, amikor Európa nettó exportja évi 40-50 millió tonnát tett ki és ennek felét már a volt KGST-országok bonyolították le, az export fő felvevőpiaca pedig a Távol-Kelet volt. A kedvező állapot hosszabb távú fennmaradását eleve reménytelenné tette, hogy az érintett távol-keleti országok igen jelentős acélipari beruházásokba kezdtek. Emiatt a szakértők korábban 2000-re tették az újabb leszálló ág beindulását.
Az egyensúly azonban már az idén felborult; ennek oka az Ázsiában bekövetkezett recesszió, amelynek következtében a régió acélfelhasználása 1998-ban az előző évihez képest 30 millió tonnával csökkent. A helyzetet súlyosbítja az orosz gazdaság megroggyanása és ebbe az irányba hatnak az Egyesült Államok által bevezetett piacvédelmi intézkedések is.
A hazai gyártók számára mindez azzal a következménnyel jár, hogy megszűnt, illetve drasztikusan csökkent az export lehetősége Európán kívülre, ráadásul megindult a távol-keleti acélexport az öreg kontinens felé, amely immár a magyarországi gyártók kivitelének egyedüli felvevőpiaca maradt. Az Európai Acélgyártók Szövetsége (Eurofer) dokumentumaiból kiderül: az Európai Unió története során 1998 első félévében először volt nettó acélimportőr.
A magyar acélpiac idei helyzete nagyon hasonlóan alakul az unióéhoz. Az ország acélfelhasználása – az ipar és az építőipar dinamikus növekedése következtében – még 1998-ban is jelentősen, 10-12 százalékkal bővül, ebből azonban döntően nem a magyar acélipari vállalatok profitálnak. Amíg ugyanis a hazai beszerzések több mint 40 százalékát lebonyolító acélkereskedőknél tavaly 33 százalék volt az import részaránya, addig 1998 első félévében ez már 44 százalékot tett ki. Az első 8 havi magyar acélimport 50 százalékkal haladta meg a tavalyi hasonló időszakáét. Elsősorban a Közép-európai Szabadkereskedelmi Társulás (CEFTA) országai – közülük is leginkább Csehország és Románia – növelték szállításaikat. Emiatt az MVAE tárgyalások sorozatát bonyolította le a környező országok acéliparának képviselőivel, kevés sikerrel. A hazai cégek közül a növekvő import elsősorban a borsodi régió hosszútermékgyártó vállalatait érinti, hiszen a felhasznált melegen hengerelt idomacélok 65 százalékát, a hidegen alakított rúdacélok több mint felét, továbbá az acélhuzalok 40 százalékát importálták az év első felében. A behozatal felfutását az importtermékek alacsony ára váltotta ki, hiszen ezzel a hazai szereplők nem tudnak versenyezni.
Az MVAE és a cseh vaskohászati egyesülés ugyan júliusban megállapodást kötött a cseh acélimport mennyiségét illetően, ám ezt a külföldi partner azóta sem tartja be (Figyelő, 1998/44. szám). Öt termékcsoportnál egy hónap alatt, további kettőnél pedig két hónap alatt nagyobb mennyiség érkezett az országba, mint amennyi a megállapodások szerint egy év alatt szállítható lett volna. Az ipari tárca még júniusban felvette a kapcsolatot a CEFTA-tagállamokkal; a szabályok szerint lehetőség van arra, hogy a tagországok megállapodjanak egymással. Csehországgal és Lengyelországgal papíron sikerült is megegyezni, ám az előbbi esetében – mint láttuk – ennek nem volt sok eredménye. A szlovákokkal nem kell megállapodásra törekedni, hiszen fő exporttermékeik, a csövek és a húzott termékek nem találhatók meg itteni gyártóknál jelentős mennyiségben. A szlovák lapostermékek behozatalát pedig a Dunaferr és a Kassai Vasmű közötti szerződés szabályozza.
A hazai acélgyártók érdekeit leginkább Románia és a FÁK-államok acéláruinak beáramlása sérti. Egyes román termékeknél az év első 8 hónapjában húszszoros behozatalnövekedés volt tapasztalható. Ezzel az országgal nem sikerült megállapodni, az ukrán termékek teljes körére és az orosz behozatal egy részére viszont újabb 2 évre meghosszabbították a kvótákkal szabályozott piacvédelmet.
Mindenesetre úgy tűnik, az MVAE a kormányzat határozott fellépése nélkül nem képes dűlőre jutni a szomszédos országokkal, ennek hiányában pedig továbbra is áramlik az országba az ellenőrizetlen minőségű acéltermék. Az ágazatban úgy látják, nem kaptak elégséges kormányzati támogatást; az egyesülés piacvédelmet kérő levelére azzal válaszolt az illetékes minisztérium, hogy a kvótáknál a túllépés ellenére sem állapítható meg, megszegték-e az iparági megegyezéseket. Azokban a relációkban pedig, ahol megegyezést sem sikerült elérni, egyáltalán nincs piacvédelem.
A honi acélipar megőrzése érdekében a kormánynak legalább a pénzbe nem kerülő alapvető lépéseket meg kellene tenni – hangsúlyozta az egyesülés elnöke. Az igazi piacvédelmet az jelentené, ha pótvámokat vetnének ki, az import minőségét folyamatosan ellenőriznék, illetve mérnék a beáramló mennyiséget, s ennek megfelelően betartatnák az előírt kvótákat. Horváth István véleménye szerint azonban minderre a kormány nincs felkészülve.
A válságra a hazai gyártók eltérően reagálnak. A viszonylag erős pozíciójú és nyereséges Dunaferr túlélési stratégiát készít, mondván: a piaci árak egy éven belül végbement 30 százalékos csökkentését valamivel ellensúlyoznia kell. Ugyanilyen mértékű költségcsökkentést azonban természetesen nem tud végrehajtani, így a tervezettnél kisebb eredményre számítanak az év végén. A DAM vezetősége – a cég relatíve sokkal rosszabb kiinduló helyzetében – ennél optimistább: úgy véli, az év végére tervezett veszteségfelezést tartani lehet, sőt, a belföldi piacon pozícióik fokozatos erősítésével számolnak. Nagyszabású terveiket valószínűleg önerőből kell végrehajtaniuk, mert a szlovák tulajdonos a válság hatására maga is kapacitáscsökkentést helyezett kilátásba. Másfelől, a megváltozott szlovákiai politikai erőviszonyok között nem lehet tudni, hogy az eddig kifejezetten Vladimír Meciarral együtt menetelő ipari holding milyen kormányzati támogatást élvez majd. Ózdon a bajor befektető azt reméli, hogy belföldi piaci részesedése az idén eléri a 60-70 százalékot. Mivel a tulajdonosnak ez az egyetlen Németországon kívüli érdekeltsége, mindenképpen növelni szeretnék az exportot is.
