Egyszámjegyű éves infláció és érdemi adósnyilvántartás – citálják a bankok azokat a feltételeket, amelyek a klasszikus hitelkártya kibocsátásához elengedhetetlenek. Bár a magyarországi gyakorlatban sokszor valamennyi plasztiklapot e névvel illeti a nagyközönség, a hitelkártya klasszikus verziója alatt olyan konstrukciót kell érteni, aminek a használatához nem szükséges előzőleg az ügyfél számláján bizonyos összegű betétet elhelyezni, s vele bizonyos ideig ingyen lehet költeni. A meghatározott kamatmentes türelmi idő lejárta után viszont a hitelező bankok által felszámított borsos kamatokkal találja magát szemben az ügyfél. Ezek a lakossági hitelkamatoknak mintegy háromszorosára rúgnak: az Egyesült Államokban például manapság évi 25 és 30 százalék között mozognak. S azt, hogy ez a bankok számára nagyon is kifizetődő lehet, jelzi: az amerikai statisztikák szerint havonta, időre csupán a hitelkártya-birtokosok 35 százaléka törleszti adósságát. A hitelintézetek konyhájára emellett az elfogadóhelyek által fizetett jutalékok is hoznak, már amennyiben a kártyabirtokosok hajlandók közvetlenül vásárolni is, és nem csupán – mint azt itthon teszik a kártyás tranzakciók 90 százalékában – készpénzfelvételre használják a lapocskákat.
A tengerentúlon egyébként mostanság a betéti (debit) kártyák jelentenek újdonságot és kezdenek terjedni, úgy tűnhet tehát, hogy épp fordítva követhetnénk az első hitelkártyák megjelenésével éppen fordítva követnénk a trendet. Csakhogy ott a debit kártyák itthon pláne nem ismert generációjáról, a kifejezetten kis összegű fizetéseket szolgáló, chippel felszerelt plasztikokról van szó, itt pedig amúgy is korai volna a hitelkártyák megjelenésével számolni.
Jóllehet, másfél éve a Figyelő kérdésére több bank is efféle termék piacra dobásával kecsegtetett, ez a konstrukció továbbra is várat magára. Korábban a hitelintézetek már a 15 százalékos pénzromlást is elég mérsékeltnek tartották e módozat elindításához, úgy tűnik azonban, hogy e téren semmi sem sürgeti őket. Tavalyi nyilatkozatához képest visszavonulót fújt például a Budapest Bank (BB), amely 1997 tavaszán lakossági Visa Classic elnevezésű hitelkártyát ígért még az év nyarára (Figyelő, 1997/12. szám). Most viszont a termék kibocsátását már csak hosszú távú tervei között emlegeti, s egyelőre arra törekszik, hogy folyószámlahiteleit tegye valamennyi bankkártyáján keresztül elérhetővé. Hasonlóképpen járt el a Postabank, amely a vállalatoknak szintén az elmúlt évre beharangozott plasztiklapjától visszakozott, jelenleg pedig üzleti érdekeire hivatkozva kerüli a hitelkártya kibocsátását firtató kérdéseket.
Néhány hitelintézetnél immár hosszabb távon sem tervezik e termék piacra dobását. Általánosságban továbbra is fenntartja e szándékát a CIB Bank és a Hypo-Bank, egészen konkrét időponttal viszont csupán két hitelintézetnél rukkoltak elő. A Takarékbank 1999 legvégén szeretné EC/MC Arany hitelkártyáját az ügyfeleknél látni, s ugyancsak ezt az időpontot „lőtték be” a Daewoo Banknál. Igaz, saját bevallásuk szerint, tavaly ilyenkor is egyéves előkészületi időt jelöltek volna meg. Ám ezek a bankok is speciális magyar termékeket kínálnának, mögöttük valamilyen, a banknál lekötött, fedezetként szolgáló betéttel.
Addig is maradnak a terheléses kártyák az American Express és a Diner’s Club jóvoltából – amelyeknél szintén bizonyos ideig kamatteher nélkül vehet fel kölcsönt az ügyfél -, valamint az egyetlen hitelkártyának nevezett termék a Kereskedelmi és Hitelbank (K&H) kínálatából. E Visa Classic kártyánál a hitelfelvételhez betét ugyan valóban nem szükséges, az ügyfelek némelyike mégis tart rajta bizonyos összegeket is, noha a bank a látra szólónál is 1 százalékponttal kisebb (jelenleg 7 százalékos) kamatot fizet. Ennél az egyelőre igencsak szűk körben elterjedt hitelkártyánál nincs azonban ingyenes türelmi idő. A több menetben, pontozásos rendszerben minősített kártyaigénylőt a bank 4 hitelkategóriájának (70, 150, 300 vagy 500 ezer forint) egyikébe sorolja, s e keretét az ügyfél 24 százalékos éves kamat ellenében veheti igénybe. Ám ezt is úgy kell tennie, hogy a kölcsön legalább 10 százalékát havonta visszafizesse.
Ennél „enyhébb” vagy hasonló kondíciók mellett ugyanakkor kevés kivétellel – így az ABN Amro (Magyar) Banknál és a Magyar Külkereskedelmi Banknál (MKB) nem – szinte valamennyi hitelintézet kínál kártyával is hozzáférhető kölcsönt. Az utóbbi viszont a közeljövőben hitelkonstrukciókat tervez indítani és azt már most közzéteszi, hogy a többiek kitaposott ösvényén indul majd el: folyószámla-hitelét teszi bankkártyával is elérhetővé. A lakossági bankkártyák túlnyomó részével ugyanis ehhez juthat az ügyfél (lásd táblázatunkat), bár korántsem automatikusan: csupán akkor, ha bankja arra „érdemesíti”. Ehhez pedig többnyire külön szerződést kell kötnie.
Efféle megállapodás híján manapság mindössze három hitelintézet folyósít kölcsönt kártyán keresztül is: a BB, a CIB és K&H. Ezeknél sem valamennyi konstrukció engedélyez hitelt; az előbbinél legalábbis Visa Gold kártyát kell az illetőnek birtokolnia, míg a CIB-nél bármelyiket, csak éppen a bank újdonsült magánszámláját, a CIB XL-t kell ahhoz megnyitni (ez esetben egyébként ingyen lehet Visa Electron kártyához jutni, ráadásul társkártyástu – mindjárt kettőhöz). Aztán persze a bank a számlatulajdonos hitelképességének függvényében bármikor dönthet arról, hogy fenntartja-e az ügyfél folyószámla-hitelét. A K&H a Visa Gold kártyájához biztosít automatikusan ötezer dollárnak megfelelő forinthitelt a folyószámla-hitellel azonos kamaton.
A többieknél szerződés révén nyílik meg a változatos nagyságú, gyakran a rendszeres munkabér-átutalás összegéhez igazított hitelkeret felé az út, amelynek kártyás kihasználásához általában az ügyfél külön ilyen értelmű rendelkezése szükséges. Mindezek nyomán lehet költeni, s a fizetés percétől máris a lakossági hitelek környékén mozgó kamatokkal, valamint kezelési költség általában egy százalékos mértékével kalkulálni. Javarészt rendelkezésre tartási jutalékot is felszámítanak, bár ettől – kedvezmény gyanánt – néhány bank eltekint.
A kölcsönök ilyetén igénybevételéről az egyes hitelintézetek eltérő képet adnak, már ha ilyen statisztika közzétételére egyáltalán kaphatók. A takarékszövetkezeteknél például az ilyen hitelkeretet igénylő ügyfelek azután élnek is a lehetőséggel. A Polgári Banknál is egyre többen válnak ezen az úton adóssá, de nem túl nagy mértékben: a kártyán felvett átlagos hitelösszeg 30 ezer forint körüli. A Hypo-Bank tapasztalata szerint a kártyahitelt a magánügyfelek kis hányada veszi igénybe, a vállalati klienseknél ez az arány már jelentősebb. A BNP-Dresdner kártyabirtokosainak 5 százaléka vesz fel kölcsönt, s egy hónapon belül törleszti is az átlagosan 100 ezer forintos adósságát. Ennél minden tekintetben nagyobb számokat produkál az Általános Értékforgalmi Bank (ÁÉB): ügyfeleinek egyharmada vesz fel kártyával átlagosan 180 ezer forintnyi hitelt és fizeti azt vissza 4-6 hónapon belül.
A bankok türelme e – rulírozó – hitelek esetében többnyire maximum egy évig, illetve a kártya érvényességi idejének lejártáig tart. Éppen ez a határidő jelent sok esetben fordulópontot; ilyenkor csúsznak negatívba – amennyiben ez lehetséges – a kártyászámlájukat a munkabér átutalása után rendre teljesen „leszívó” ügyfelek. A kártya éves díjának felszámítása nyomán az ügyfél egyenlege mínuszba fordul, ami tehát nem klasszikus hitelfelvétel, hanem túlköltekezés, még ha kényszer- vagy technikai hitelnek hívják is. A bank ugyanakkor igyekeznek semmilyen formát és elnevezést adni e túlcsordulásnak, a magyarországi piacon összesen két hitelintézet hajlandó ezen – általában „végtelen”, felső korláttal nem rendelkező – kereteket hitelnek nevezni. Egyébként pontosan ezek azok az intézmények, amelyek megpróbálnak határt húzni és a technikai hitel maximumát 5-20 ezer forintban megszabni.
Ezt a tartozást általában az első banki figyelmeztetés után – és nyilván a jelentős büntetőkamatok árnyékában – egy-két napon belül rendezik az ügyfelek. A túlköltekezés mindenesetre nehezen megakadályozható; kiváló alkalmat biztosítanak rá a papíralapú, valamint a bankkal közvetlen kapcsolatban nem álló elfogadó helyeken, vagyis az off-line POS-terminálokon végrehajtott tranzakciók.
Mindezek a meglévő lehetőségek, kiváltképp persze az „intézményesítetten” működő, kártyával is megdézsmálható folyószámla-hitel keretek, illetve ezek különböző vállfajai – úgy tűnik – tökéletesen kielégítik az ügyfeleket, akik nem is keresik a a valódi „hitelesített” változatokat. Manapság ugyanakkor hasonló érdektelenség övez más újdonságokat is; bár korábban úgy várták, de nemigen terjednek az úgynevezett co-branded termékek, amikor is egy bank egy más szolgáltatóval, kereskedővel bocsát ki kártyát. Szintén váratnak magukra e kártyák más intézményekre szabott változatai, mint például a Nagy-britanniai egyetemekkel és futbal klubokkal közösen előszeretettel forgalmazott hűség, azaz loyalty kártyák. Valójában csak a meglévő alaptermékek terjesztése folyik, igaz, az nagy ütemben: ez év végére állítólag közel 3 millió kártyával rendelkeznek majd a polgárok. Mindebben – a dinamikus növekedésben és a szolid igényekben egyaránt – jelentős a kormányzat „kártyásítási agressziójának” szerepe, miáltal javarészt a legegyszerűbb, készpénzfelvételre szolgáló termékek tarolnak.
