Pontosan százharminchétszer fordul elő a kormányprogramban a “polgár” kifejezés, s ebből mindössze hét olyan eset található – például polgárőr, polgári védelem, polgári perrendtartás -, amelyben a szó nem is helyettesíthető mással. Ennyi polgár láttán az embernek óhatatlanul az az érzése támad, hogy a szerzők valamit kompenzálni szeretnének.
Különösebb nyelvészeti felkészültség nélkül is megállapítható: a “polgár” azokon az oldalakon kezd burjánzani, amelyeken maga a mondandó kissé lapos. Vannak persze alkalmak, amikor az evidenciák kimondása is különös jelentőséggel bír; a kormányalakítás mindenképpen ilyen emelkedett pillanat.
A polgári jövő kormányának programjában azért nem mindent leplez el a fenti hívószó. A dokumentum átmenet a koalíciót adó pártok választási programja és a kabinet munkaterve között: minden korábbi elképzelésnél földközelibb, miközben jottányit sem tágít ígéreteitől. Az állam szerepvállalását tekintve kifejezetten liberális ihletettségű, elvileg tehát nem ad teret azoknak az etatista nézeteknek, amelyekkel oly sok közgazdász kacérkodik a koalíciós pártok környékén. A program persze eklektikus, olykor kissé szerkesztetlen is, ám stratégiai személetet tükröz. Igaz, vállalásai jóval túlnyúlnak azon az időhorizonton, amellyel egy demokratikusan megválasztott kormány számolhat. Ám talán éppen ebből a szempontból a legmegnyugtatóbb. Nem aprózódik el olyan kérdésekben, amelyek a kampányban talán túlságosan nagy hangsúlyt kaptak, holott szerepük inkább technikai. Irányt ad.
Versenyképesség – ez az az alapgondolat, amely végigvonul az egész dokumentumon. Ennek kapcsán harangozza be a program az ezredfordulóra az adóreformot, melynek alapeleme a tb-járulék béradóvá alakítása, azt követően pedig a járulékos bérterhek csökkentése. Az oktatási rendszer átformálását is a versenyképes munkaerő képzése szempontjából veti fel, miként a munkaerőpiac rugalmassá tételének igénye is versenyképességi szempontokat tükröz. Szintén ebbe az összefüggésrendszerbe helyezi a magyar nagyvállalatok regionális terjeszkedését, amelyhez a külpolitika és a külgazdasági diplomácia részéről egyaránt támogatást ígér. Az európai csatlakozást inkább gazdasági kérdésnek tekinti, mintsem politikainak. A mezőgazdaság és az élelmiszeripar uniós versenyre történő felkészítését tűzi ki célul, miközben elfogadja a közösség agrármodelljét.
A koncepció kilátásba helyezi a korszerűbb önkormányzati gazdálkodási rendszer megteremtését, amely az egészségügyi szisztéma átalakításával együtt a csaknem egy évtizede folyó államháztartási reform két legfontosabb befejező lépése. A hivatalba lépő kormány piackonformnak ígéri az egészségügy modernizálását. A még privatizálható állami vagyon esetében is a tőkepiaci megoldásokat szorgalmazza, ami a tőke- és pénzpiac fejlődése szempontjából lehet perdöntő.
Mindez – sok más elképzeléssel együtt – a dokumentum biztató része. Van azonban számos nyugtalanító elem is. Mindenekelőtt az, hogy az Orbán-kormány programja záros határidőn belül kívánja megszüntetni mindazt a társadalmi deficitet, amely a pénzügyi hiány gyökeres visszaszorításával párhuzamosan felhalmozódott. Márpedig az infrastrukturális, egészségügyi és oktatási fejlesztési igények felsorolt mennyisége; a köztisztviselői és közalkalmazotti bérek emelése; a családi támogatási rendszerek visszaállítása; a NATO-csatlakozás által megkövetelt haderő-korszerűsítés; továbbá a rendészeti szervek tervezett támogatásnövelése nemhogy egy csapásra, de négyéves távlatban is finanszírozhatatlan. Még úgy is, ha a kormány a kiadásokat csak akkor szándékozik növelni, amikor már az infláció mérséklődése nyomán a költségvetés kamatterhei lényegesen csökkennek. Különösen annak fényében finanszírozhatatlanok ezek a tervek, hogy a felálló kabinet – helyesen – megkezdi a felkészülést a maastrichti kritériumok teljesítésére.
A fenti elképzelésekből következő forrásigényt csak látványos gazdasági növekedés, avagy külföldi eladósodás mellett lehet kielégíteni. A növekedést erőltetni nem szabad, az eladósodás pedig igen drága megoldás. A kormányprogramban megfogalmazott számtalan nemes cél megvalósítása eleve magában hordja tehát a konfliktusokat. Csak reménykedni lehet, hogy a vitás gazdasági kérdésekben a döntés jogát magának fenntartó miniszterelnök képes lesz rangsorolni.
A táblát, melyen ez áll: “Business as usual”, már megfestettük. Kitehetjük?
