Oroszországnak mindenképpen nagyobb devizatartalékra van szüksége, miután készletei az egy évvel ezelőtti 20 milliárd dollárról majdnem a felére csökkentek. A meglévő állományt meghaladja a következő 12 hónapban esedékessé váló külső adósságszolgálat, ráadásul az orosz folyó fizetési mérleg deficitje kéthavonta 1 milliárd dollárral apasztja a tartalékokat. (Éppen ilyen típusú egyensúlyhiány vezetett tavaly a dél-koreai von válságához.)
A rubel összeomlása lerombolná azt a teljesítményt, amellyel az éves inflációt az 1995-ös 130 százalékról mostanáig 7 százalékra sikerült lefaragni. Az inflációs trend megfordulása azt az üzenetet hordozná az oroszok számára, hogy a kormány a gazdaságpolitika legláthatóbb vonatkozásában kudarcot vallott. A rubel megroggyanása pedig tovább táplálná azt a nézetet, hogy külföldi kezekbe kerül a gazdaság. Ez viszont – fejtegeti Martin Feldstein – erősítené a nacionalistákat, akik nyugatellenes, „Oroszország mindenekfelett” típusú rendszert sürgetnek.
Az oroszok létérdeke, hogy a tartalékokat olyan szintre hozzák fel, ahol már sikerrel lehet megbirkózni egy rubel elleni támadással. Ezt Borisz Jelcin elnök, illetve az IMF-fel folyó megbeszélések küldöttségvezetője, Anatolij Csubajsz is szorgalmazták; szerintük legalább 15 milliárd dollárra kell felduzzasztani a tartalékokat. Az ehhez szükséges összeget a Hetek vagy a Világbank részéről várták, méghozzá a piacinál kedvezőbb feltételek mellett. A Hetek a legutolsó csúcstalálkozójukon a feladatot először áthárították az IMF-re. E szervezet ugyan tárgyalt új hitelekről Moszkvával, de abban a fázisban – néhány héttel ezelőtt – még úgy tűnt: közel sem fog annyit adni, mint amennyire szükség lenne. Már a korábbi megállapodás értelmében esedékessé vált 670 millió dollár lehívása is nehezen ment, mivel nem teljesültek maradéktalanul az előírt gazdasági feltételek. (A felek sikeres együttműködését erősen hátráltatja az orosz parlament, a Duma összetétele. Ott ugyanis az olyan ellenzéki politikusok vannak többségben, akik elvből ellenzik az IMF politikáját, s akiknek „jól jönne” a rubel összeomlását követő káosz.)
Az IMF részéről nem olyan régen még olyan nyilatkozatok hangzottak el, hogy az esetleges újabb hitelekhez több hónapos tárgyalások szükségesek. Csubajsz is erősködött: országa nem fog bármilyen feltételt elfogadni csak azért, hogy megkapja az olcsóbb kölcsönt. Hogy mégis ilyen látványos fordulat következett be, s a pénz megindult Moszkva felé, az félreérthetetlenül az amerikai politikai beavatkozásnak tudható be. (A legújabb fejleményeket lásd a 32. oldalon.)
Martin Feldstein azonban úgy véli, hogy ez a lépés nem vezet tartós eredményre, Oroszországnak pedig módja lett volna más technikát alkalmazni a rubel megmentésére. A professzor alternatív javaslata abból indul ki, hogy Moszkva nemrégiben 1,25 milliárd dollárhoz jutott az eurokötvény-piacon, s további 2,5 milliárdos kibocsátásra készül. Megoldás lenne, ha hasonló módon még 15 milliárdnyi hosszú lejáratú forrást tudnának szerezni azzal a megszorítással, hogy a vállalt kamat alacsonyabb legyen 15 százaléknál (a 10 éves lejáratú orosz dollárkötvények hozama most 12 százalék). Sőt, még annak is lenne értelme, ha 15 százalékos kamaton vennék fel a fenti kölcsönt, s azt 5 százalékos kamatozású amerikai kincstárjegybe fektetnék. Ennek a lépésnek a nettó kamatköltsége Oroszország számára évi 1,5 milliárd dollár lenne, ami olcsó biztosítás a gazdasági katasztrófa ellen – ez az összeg ugyanis az orosz exportnak kevesebb mint 2 százaléka, a GDP-nek pedig csak 0,3 százaléka. A jövőbeni stabilitás szempontjából végső esetben még az is jó befektetés lehetne, ha a hosszú lejáratú dollárért 15 százaléknál magasabb kamatot kellene fizetni.
Meglepő módon azonban a moszkvai IMF-képviselet vezetője a magas költségre hivatkozva nyilvánosan ellenezte, hogy újabb hosszú lejáratú piaci hitelfelvétel útján töltsék fel az ország tartalékait. Jogosan hangsúlyozzák persze, hogy a pénzügyi egyensúlyhiány mérséklésének jegyében csökkenteni kell a folyó fizetési mérleg deficitjét. Ez a kúra azonban nem hat elég gyorsan ahhoz, hogy megelőzze azokat az akár végzetes hatásokat, amelyek a komolyabb tartalékok nélküli ázsiai országokat láthatóan elérték. Feldstein szerint felmerül a kérdés, hogy az IMF egyszerűen csak rosszul számolta ki a kockázatokat, avagy inkább azt szeretné, hogy Oroszország továbbra is függjön az általa szabott feltételektől.
Kiegészítő eszköz lehetne Feldstein szerint az is, ha Moszkva privatizációs kötvényeket bocsátana ki 15 milliárd dollár értékben; ily módon rögtön ekkora összeggel növekedne a devizatartaléka, miközben nem keletkezne újabb dolláradóssága (a dollárban esedékes kamatfizetéseket leszámítva). Így Oroszország továbbra is kézben tarthatná a gazdaságpolitikát, Szergej Kirijenko kormánya pedig az erő pozíciójából tárgyalhatna a Duma ellenzéki pártjaival. Kellő tartalékok mellett már sor kerülhetne a rubel – most túlságosan kockázatosnak tartott – kis mértékű vagy folyamatos leértékelésére, aminek révén fokozatosan javulna az ország versenyképessége. Végül pedig, amennyiben a folyó fizetési mérlegben már többlet mutatkozik, a kötvények egy részét nyílt piaci vásárlással visszaszerezhetnék.
Mindezek alapján az amerikai professzor levonja a végkövetkeztetést, mely szerint eljött az ideje annak, hogy az oroszok ne törekedjenek több megállapodásra az IMF-fel és a Hetekkel, hanem a pénzpiacok felhasználásával állítsák talpra a rubelt.
