A mű túlnőtte alkotóit – állítják egybehangzóan azok az elemzések, amelyek az úgynevezett származékos (idegen kifejezéssel: derivatív) pénzügyi termékekkel foglalkoznak. Míg 1989-ben 5 ezer milliárd – azaz 5 billió – dollárra tették az ilyen jellegű ügyletek által megmozgatott összeget, addig – a bázeli székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) éves jelentése szerint – 1997 végén a fennálló derivatív állomány névértéken már több mint 40 billió dollárt tett ki.
E piacot amúgy a termékek sokszínűsége jellemzi, és az innovációnak még koránt sincs vége. Elemzők arra számítanak, hogy újabb és újabb instrumentumok színesítik majd a már amúgy is változatos palettát (lásd külön írásunkat). A következő század egyik fő veszélyforrásaként emlegetett, környezetminőség okozta károk, az ingatlanpiaci árváltozások, az energia drágulása – ezek mind újabb derivatívák megjelenését kényszeríthetik ki e hasznos, ám szigorú szabályozás híján ma még igen kockázatos piacon.
A származékos termékek életre hívásának eredeti szándéka pedig éppen a rizikó elleni védekezés volt. Nevezetesen az, hogy e konstrukciókat az árfolyam-ingadozások, a kamatváltozások vagy éppen a nyersanyagár-mozgások kedvezőtlen hatásai elleni fegyverként lehessen bevetni. Ám a viszonylag kis befektetéssel megszerezhető óriási pénz hamar megszédítette a piac három főszereplője – a nagy tőkéjükkel csak minimális kockázatra hajlandó arbitrazsőrök; a rizikó teljes kiküszöbölésére törekvő fedezetiügylet-kötők; s a kockázatot kifejezetten kedvelő spekulánsok – közül a spekulánsokat, akik e területen (is) növelték szerepüket.
Tény, hogy a derivatív piacon a kockázati pozíciót vállaló aktorok egyszerre játszanak hosszú és rövid távon, az árfolyamok esésére és emelkedésére. Az úgynevezett nyitott pozíciók – amelyek az értékpapír-forgalmazó által megkötött, de még nem teljesített ügyleteket takarják – szövevényes szálakon kapcsolódnak egymáshoz. Ha pedig még a felügyeleti regulák, illetve az intézmények belső szabályozásai is hiányosak, akkor előfordulhatnak nagy bukások. E helyütt legyen elég csak az „angol királynő bankjának”, a Baringsnek a csődjére emlékeztetni (Figyelő, 1995/10. és 12., 1996/10. és 45. szám), amit ugyan egyetlen vakmerő bróker hazardírozása okozott, de kellett hozzá a bankvezetés szűklátókörűsége is. Az illetékesek nem ismerték fel a vészjeleket, s nem mérték fel a helyzet súlyosságát.
Egyes külföldi megfigyelők a származékos termékeket nemes egyszerűséggel csak nukleáris pénzügyi instrumentumokként aposztrofálják. Egy kevésbé bombasztikus, de a lényeget éppúgy kifejező másik megfogalmazás a derivatív piacot egy csúcstechnológiával ellátott, 24 órán át nyitva tartó, globális casinóhoz hasonlítja. Ami talán nem is tekinthető túlzásnak, ha bizonyítékként a számokat hívjuk segítségül. Ezek szerint csak az idén az amerikai bankok mintegy 10 billió dollár értékű származékos ügyletének teljesítése válik esedékessé, nagy részük a „puskaporos levegőjű” Ázsiában (a térség válságáról lásd cikkünket a 30-31. oldalon).
Persze nem szabad automatikusan egyenlőségjelet tenni a derivatív szerződések névértéke és a lehetséges veszteségek közé – figyelmeztet Farkas Ádám, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) ügyvezető igazgatója. Például ha két fél határidős szerződést kötött 1000 dollár adásvételére 220 forintos árfolyamon, s a határidő lejártakor a piaci árfolyam 230 forint, akkor az eladó vesztesége nem a teljes szerződéses érték (azaz az 1000 dollárnak megfelelő 220 ezer forint), hanem „csak” a határidős szerződésben rögzített és a tényleges ár különbsége: esetünkben 10 ezer forint.
Más forrásból az derül ki, hogy a nagyobb tételekkel játszók – jelesül az amerikai bankok – számára ez a sajátos elmaradt haszon helyenként horribilis méreteket ölthet. A mérlegfőösszege alapján ötödik legnagyobb amerikai bank, a J. P. Morgan például félmilliárd dollártól esett el, amikor több dél-koreai ügyfele sem tett eleget vele szembeni szerződéses kötelezettségének. Az Egyesült Államokban a legnagyobb hitelportfolióval büszkélkedő Chase Manhattan Bank pedig az ázsiai válság hatását az idei év első három hónapjában megháromszorozódott, s ezáltal már 243 millió dollár értékű elmaradt haszon formájában érzékelte. De a többi amerikai hitelintézet sem úszta meg szárazon; az ottani bankrendszer ázsiai illetőségű ügyfelekkel kötött származékos tranzakcióinak piaci kockázata 1997 végén meghaladta a 3 milliárd dollárt. Ráadásul a nagyobb amerikai bankok efféle rizikója általában nagyobb a saját tőkéjüknél, amellyel szemben végső esetben az ilyen hitelezési veszteségeiket leírhatják (lásd a grafikont). De hogy ne csak a távoli földrészről hozzunk példákat, Európában a Union Bank of Switzerland egyebek mellett azért kényszerült beolvadni a Swiss Bank Corporationbe, mert származékos ügyletein 250 millió dollárt bukott (Figyelő, 1997/50., 1998/12. és 25. szám).
Mindezek azonban – a jelek szerint – még mindig nem eléggé riasztó tények. Egyre nagyobb az a kör, amely a másodlagos pénzügyi termékek piacán próbál szerencsét. Ez még rendben is lenne, ha az újonnan belépők mezőnyét kizárólag hozzáértők – bankok, brókercégek és egyéb pénzügyi szolgáltatók – alkotnák.
Kétségtelenül szép számmal akadnak olyan hitelintézetek, amelyek pusztán annál fogva, hogy a hagyományos hitelezési tevékenységből viszonylag kevés nyereségre tehetnek szert, ma már elsősorban a derivatívákra összpontosítják energiáikat, jobban mondva betéteseik pénzét. Ez sem nélkülözi a veszélyeket, ám a piacon egyre nagyobb számmal jelennek meg nem szakmabeli vállalkozások is (ezek „hozzáállásáról” lásd a Rizikófaragók című írást).
A magyarországi derivatív piac még igencsak a kezdeteknél tart, amiben semmi meglepő nincs, lévén, hogy a tőzsdézés is csak az évtized elején éledt újjá. A viszonylagos fejletlenség ugyanakkor azzal is együtt jár, hogy a származékos ügyletekből eredő potenciális veszteségek nagyságrendje nálunk – szerencsére – még alacsony. Dacára annak, hogy azért a világtendencia leképeződéseként a pesti tőzsdéken és azokon kívül is egyre több effajta tranzakciót ütnek nyélbe. Farkas Ádám szerint a tőzsdén jegyzett származékos ügyleteket választók nem teljesítésből eredő kockázata – a Központi Elszámolóház és Értéktár (Keler) Rt. letéti követelményeinek és elszámolási tevékenységének köszönhetően – gyakorlatilag a nullával egyenlő. Bár az utóbbi időben sokszor lehetett olvasni a határidős árak ingadozásáról és egyes piaci szereplők felfüggesztéséről (Figyelő, 1998/27. szám), olyan még nem fordult elő, hogy egy tőzsdei származékos ügyletnél az egyik fél nem teljesítette volna kötelezettségét. Így értelemszerűen a Keler tőkéje is érintetlen maradt. Az is igaz viszont, hogy a tavaly őszi, általános tőzsdei bessz nyomán az értékpapír-forgalmazók is óvatosabbá váltak, s a korábbiakhoz képest ma már jóval magasabb letétet kívánnak meg ügyfeleiktől.
Kétségtelenül kockázatosabbnak számít a tőzsdén kívüli (OTC) piac, amelyen az egyéni igényeiket is kielégíthetik az ügyfelek. Az OTC-ügyletek növekedési üteme egyébként – a nemzetközi piacokhoz hasonlóan – nálunk is meghaladta a tőzsdei ügyletekét. Ám az MNB ügyvezető igazgatója szerint a lényeg a kötés helyszínétől függetlenül amúgy is az, hogy egyrészt a derivatív piacra lépők tisztában legyenek a kockázatokkal, másrészt a szabályozó hatóságok – a jegybank mellett a Pénzügyminisztérium (PM) és az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet (ÁPTF) – rendre megbizonyosodjanak arról, hogy a bankok, a pénzügyi szolgáltatók és a közvetítők képesek kezelni a származékos termékek árfolyammozgásaiból eredő kockázataikat, legalább annyira, mint teszik azt mondjuk egy hitelnyújtáskor.
Amúgy az OTC-ügyletek kezelésére már itt is kialakulóban van a nálunk fejlettebb tőkepiacokkal rendelkező országokéhoz hasonlatos jogi dokumentációs rendszer. Erről a piacról csak a tavalyi év elejétől vannak hivatalos információk. A pénzügyi szolgáltatóktól az ÁPTF-hez rendszeresen beérkező adatok viszont – elsősorban az eredeti, könyv szerinti áron történő nyilvántartás okán – nem mutatják a valódi kockázatokat. Ugyanakkor az 1997 végi adatok (lásd táblázatunkat) nem tükrözik pontosan az év során fennálló nyitott pozíciók nagyságát sem, mert azok egy része december vége előtt lezárul. Így csak valószínűsíthető, hogy – miután a kötelezettségek 1996-ban és tavaly is meghaladták a követeléseket – a határidős követelések egy része a mérlegben szereplő tételekhez kapcsolódik.
Mindezeken túl a származékos piac mifelénk már csak azért sem annyira nagy volumenű, mert az MNB a külföldiek részvételére vonatkozóan még bizonyos – alapvetően az éven belüli lejáratú devizaügyleteket is érintő – korlátozásokat fenntart, s ebben rövid távon nem is várható változás. Ugyanakkor a jegybank a hitelintézetek által küldött jelentések alapján figyelő rendszert is működtet, amely többek között a nyitott származékos pozíciókat is követi. Az ehhez hasonló szisztémákkal az egyes piaci szereplők kockázatai ugyan nem küszöbölhetők ki, de a pénzügyi rendszer egészét érintő problémák bekövetkezésének esélye leszorítható. Szakértők szerint például az MNB azzal, hogy augusztus 15-étől megszünteti az egyhetes értékpapír-visszavásárlások (repók) lehetőségét bankokkal szemben, egyebek mellett éppen a származékos ügyletekből eredő esetleges kockázatokat kívánja mérsékelni.
Ettől függetlenül persze még bőven van teendő, például annak érdekében, hogy a felügyeleti szervek szakmai felkészültsége lépést tartson a honi származékos piac fejlődésével. Nem véletlen, hogy a szakemberek gőzerővel dolgoznak azon a PM-rendeleten, amely egyebek mellett a derivatív ügyletekből származó kockázatok különleges kezelését írja majd elő. Ma még ugyanis a derivatív kockázatok csak közvetve – a hitelintézeti törvényben kötelezővé tett tőkemegfelelési mutatóban – jelennek meg, ami meglehetősen korszerűtlen megoldásnak számít.
Ehhez viszont mindenekelőtt annak a vitának az eldöntése szükséges, hogy a piaci kockázatok kezelésében a bankok és a pénzügyi szolgáltatók az önmaguk által készített, értelemszerűen testre szabott kockázatkezelési szabályzat szerint tevékenykedjenek-e, vagy pedig az ÁPTF vonatkozó, általános érvényű kódexét tekintsék szentírásnak.
