Újabb hitelintézettel gyarapodott a letétkezelők már eddig is meglehetősen hosszú sora. Ezúttal – sokak szerint immár a nagy piacszerzési lehetőségek leáldozása idején – a Deutsche Bank kapott engedélyt ezen üzletága kiépítésére. S bár a magyar intézményi befektetők közül a letétkezelő igénybevételére jogszabályban kötelezettek többsége valóban túl van a párválasztáson, a piac kisebb méretű újdonsült szereplői bizakodnak. Egyfelől külhoni anyabankjuk révén remélnek ügyfeleket, másrészt a belföldi intézményi befektetők letétkezelők iránti keresletében bíznak. Úgy tartják ugyanis, hogy az önkormányzatok, gazdasági társaságok (közülük is főként a biztosítók) egy része előbb-utóbb szert tesz egy banki letétkezelőre. Ezeken a piacokon pedig mások – értsd a befektetési szolgáltatók – nem minősülnek versenytársnak. A brókerek ebbéli feladata ugyanis eltér a bankokétól – épp ezért sajnálkoznak a hitelintézetek a felett, hogy míg a befektetési szolgáltatók tevékenységére illenek a letétkezelést megfogalmazó jogszabályok, a bankokéra korántsem. Mindenesetre rivalizálás legfeljebb a belföldi magánszemélyek letéteinek aprómunkájánál támadhat, persze az is a lakossági bankok és a brókerek között.
Nevéből adódóan ez az üzletág elsősorban az értékpapírok fizikai őrzését jelenti, bár ez az úgynevezett immobilizáció és dematerializáció nyomán (Figyelő, 1998/27. szám) mind kisebb jelentőségű feladat. (Az immobilizáció a kibocsátott értékpapír egy helyen, a központi értéktárban való őrzését jelenti, amikor a tulajdonátruházást már csak az értékpapírszámlák terhelésével és jóváírásával jelzik, míg a dematerializációnál ugyanez történik, de már az értékpapírt sem nyomtatják ki.) Azért mindehhez manapság is kell saját értéktár, továbbá legalább 50 millió forintra szóló vagyonbiztosítás. Úgynevezett alletéteményesként választható ugyanakkor a Központi Elszámolóház és Értéktár (Keler) Rt., mely intézmény statisztikáin csakugyan nyomot hagyott az immobilizáció. Míg 5 éve a tőzsdei papírok (leszámítva az állampapírokat) kevesebb mint 5 százalékát érintette ez a tendencia, addig ma több mint 60 százalékos az arány. Ezen belül az utóbbi tizenkét hónapban is jelentősen csökkent az értékpapír-kiszállítás: most a tavalyinak éppen az egyharmada. A folyamatot természetesen a díjaival is ösztönzi a Keler.
A letétkezelői szolgáltatások sora azonban itt korántsem ér véget, sőt. A bank emellett vezeti az ügyfél értékpapírszámláját; végzi az ügyletek technikai lebonyolítását; beszedi a megbízója értékpapírjaiból származó jövedelmeket; a befektetési alapoknak és pénztáraknak nettó eszközértéket számol, s különféle – tranzakciós, pozíciós – jelentéseket is készít. Az egyre inkább beindulni látszó verseny idővel nyilván a szolgáltatásokban is megmutatkozik. Egyelőre ennek – mármint a belföldi befektetők ilyen irányú igényeinek – semmi nyoma; egyetlen tényezőt vesznek figyelembe, ez pedig az ár. Ezzel szemben a külhoni ügyfelek a letétkezelő nevét és szolgáltatásai minősítését sorolják az első helyre, s mindezekért akár többet is fizetnek. Jellemző különbség még az ügyfelek között, hogy a külföldiek több kockázati elemre ügyelnek. Ez nem jelenti, hogy a belföldiek nagyobb rizikót vállalnának, inkább azt mutatja, hogy bizonyos kockázatokat “természetesnek” gondolnak, vagy – kicsit durvábban fogalmazva – észre sem vesznek.
Míg egyes bankok a piac korlátaira figyelmeztetnek – s úgy vélik, alig múlik el fél évtized és Magyarországon nem marad ötnél több jó nevű banki letétkezelő -, addig mások a tőkepiac növekedésére hivatkoznak. Utóbbiak azt hangsúlyozzák, hogy ez az üzletág más banki tevékenységeknél kisebb kockázatot hordoz, a portfoliók gyarapodása pedig – a nyomott árak ellenére is – növekvő bevételt jelent. Ráadásul a ráfordított munka nem nő a befektetett állományokkal arányosan, összességében tehát a letétkezelés valamelyest ellensúlyozhatja a többi üzletág csökkenő kamatmarzsai nyomán apadó jutalékokat.
A piac hozzávetőleges méretének megadásánál igen eltérőek a becslések: a Figyelő körkérdésére adott válaszok alapján az néhány száz milliárdtól 1,5-2 billió forintig terjedhet. Akárhogy is, a letétek túlnyomó része bizonyosan külföldi befektetőké. Ezt követi a belföldi intézményi befektetők lassan, de biztosan bővülő csapata, különös tekintettel azokra a “szerveződésekre”, amelyeknél a letétkezelői szolgáltatások igénybevételét jogszabály szabja meg. E körbe tartoznak a befektetési alapok (ahol a törvény ráadásul kifejezetten banki letétkezelést tart szükségesnek), illetve a magánnyugdíjpénztárak, valamint az együttesen legalább 20 millió forintos fedezeti és működési alappal rendelkező önkéntes nyugdíj- és egészségpénztárak. Az ezek gazdálkodási szabályait ecsetelő kormányrendelet ugyanakkor pénztári letétkezelőként bármilyen befektetési szolgáltatót szóhoz enged jutni.
A letétkezelőre kötelezett intézményekből ma a nyugdíjpénztári szféra ugrásszerű fejlődése nyomán bőven – mintegy 120 – akad. S bár ezen intézmények tevékenységi engedélyért sem folyamodhatnak letétkezelő nélkül (tehát létük meglehetősen korai stádiumában szert kell tenniük efféle partnerre), azok kiválasztásánál még mindig jócskán eltérő álláspontok érvényesülnek.
A nagyobb társaságok természetesen arra esküsznek, hogy a letétkezelőt kötelezően választóknál különösen fontos a partner jól csengő neve, hiszen azt rendre közzé kell tenni. Így a döntést kifejezetten marketing szempontok is motiválják. Bár egyre több magánpénztár pályázat útján keresgél, mégis jó néhányukra jellemző, hogy míg vagyonkezelőből szinte valamennyi intézmény újat és persze többet választ, a letétkezelőt illetően már megelégednek önkéntes pénztáruk partnerével.
Pedig az ajánlatok között igencsak lehet válogatni, az amúgy is csökkenő díjakat a pénztárak kegyeiért folytatott verseny erősen megnyirbálta. Teljes díjmentességről ugyan csak egy társaságnál hallottak, ám az általános vélekedés, hogy a tarifák már az egy évvel korábbiaktól is jelentősen elmaradnak: csupán felét teszik ki azoknak. A mértékek a kezelt letétek átlagállományának 1-3 ezreléke körül járnak, és ebben már valamennyi költség, így a tranzakciós díjak is benne foglaltatnak. A konkrét díjszabás közzétételétől mindazonáltal valamennyi megkérdezett bank elzárkózott, arra hivatkozva, hogy bár többnyire léteznek valamilyen alaptarifák, ezektől egyedi esetekben – s melyik ügylet ne lenne az – eltérnek. Legfeljebb az árszabás módjáról voltak hajlandóak információt adni: van, ahol az egyetlen letéti díjba sűrített tételre esküsznek, máshol a feladatok egyenkénti számlázására, külön felszámítva még a szelvényvágást is.
A minőség elsősorban a letétkezelő rugalmasságában rejlik – vallják egyöntetűen a bankok. A nemzetközi trendeket követve az ügyfelek ugyanakkor egyre összetettebb szolgáltatási csomagot várnak el. Az Egyesült Államokban már a teljes könyvelést a letétkezelőkre bíznák, itthon egyelőre sajtófigyelést, piaci elemzéseket vetnek be a bankok. Egyesek terveiben pedig már a portfolioértékelés is szerepel. Ilyennel talán elcsábíthatók ügyfelek a letétkezelés egyelőre nagyon is mozdulatlan (bankot mindeddig összesen két alap váltott), csupán a díjszabásra ügyelő piacán.
