A Nemzetközi Valutaalap hosszú távú jövője szempontjából talán ez bizonyul a legfontosabb csatának. Az IMF arról próbálja meggyőzni a Kongresszust, hogy támogassa forrásainak 200 milliárd dollárról 290 milliárd dollárra való emelését. Egy sürgősségi IMF-segélyalaphoz való hozzájárulással együtt összesen 17,5 milliárd dollárt kérnek az Egyesült Államoktól.
Az Egyesült Államok középponti szerepe csak részben tulajdonítható annak, hogy az IMF legnagyobb befizetője. 17,5 százalékos kvótája elmarad az Európai Uniós tagállamok együttes hozzájárulásától. Az Egyesült Államok inkább azért fontos, mert az egyetlen olyan ország a Hét Nagy közül, amelyben a törvényhozási ellenzék megtorpedózhatja a kvótaemelést. Még ennél is fontosabb, hogy az IMF-ről folyó csata része annak a nagyobb háborúnak, amely az Egyesült Államok nemzetközi kötelezettségeivel kapcsolatban folyik.
Az emelés kongresszusi ellenzői elsősorban republikánusok, akad azonban néhány demokrata szövetségesük is. Tavaly év végén a Kongresszus elutasította Clinton elnök azon kérését, hogy gyorsított („fast track”), önálló kereskedelempolitikai tárgyalási hatáskört kapjon. Jelentősen csökkenne a nemzetközi politikai kérdések amerikai támogatása, ha a kormányzat most az IMF ügyében is vereséget szenvedne.
Az alap ellenzőinek első ránézésre nagyobb esélyük van a nyerésre. Az amerikai közvélemény széles köreiben népszerűtlen minden, ami külföldi segélynek látszik, akkor is, ha az IMF-kvóta valójában nem az. Továbbá: az idén kongresszusi választás lesz, tehát a törvényhozás tagjai kevésbé hajlandóak kiállni az IMF mellett. Clinton elnök viszont teljes mellszélességgel támogatja a növelést.
Már a pluszpénz iránti támogatás bejelentése előtt is meggyengült az a kormányzati érvelés, amely szerint az IMF fontos szerepet játszik abban, hogy a feltörekvő gazdaságok kormányait a „helyes” piacorientált politika elfogadására ösztönözze. Számos kongresszusi tagot és egyre több közgazdászt taszít az IMF által a gazdasági bajokra ajánlott gyógymód. Azzal érvelnek, hogy a szigorúbb monetáris politika, a magasabb adók és az alacsonyabb állami kiadások kiszipolyozták a latin-amerikai középosztályt és a szegényeket, és ezeket a módszerek Ázsiában még kevésbé lehet alkalmazni.
A Képviselőház 227 republikánus tagja közül sokan vélik úgy, hogy az IMF létének hivatalos alapja – nevezetesen a rövid távú fizetési egyensúly támogatása – kéretlen beavatkozást jelent a piacok működésébe. Szerintük az Alapot meg kellene szüntetni, persze csak azután, hogy visszafizették az Egyesült Államok korábbi hozzájárulásait.
A 203 demokrata többsége nem akarja ugyan az IMF végét, úgy érzik azonban, itt az ideje az intézmény megreformálásának. Ennek célja az lenne, hogy az IMF-et átláthatóbbá tegye és fokozottabban támogassa a belföldi, nem pedig az exportvezérelt növekedést. Azt szeretnék, ha az IMF kiállna az alapvető munkaügyi és környezetvédelmi normák betartása mellett, segítené az olyan fizetőképes középosztály kialakulását, amely meg tudja vásárolni a fejlett ipari országokban gyártott fogyasztási cikkeket.
Tekintettel az IMF megreformálását, sőt megszüntetését akaró kongresszusi tagok arányára, kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a támogatás emelésére irányuló IMF-igény akadályokba fog ütközni. Az ellenkezés csak erősödött a téli törvényhozási szünet alatt, amikor kiderült, hogy a kormányzat gyorsan szeretné jóváhagyatni az IMF sürgősségi segélyalapjához (New Arrangements to Borrow) adandó 3,4 milliárd dollárt, és a 90 milliós kvótaemelésből az Egyesült Államokra jutó 14,5 milliárd dollárt.
A demokraták többsége támogatni fogja a „megreformált” IMF-et. Az IMF oldalán állnak az exportőrök és az amerikai mezőgazdasági lobby is. Ezek már a saját bőrükön érzik az ázsiai válság következményeit. Attól félnek, hogy az Alap nélkül éppen a leggyorsabban bővülő piacuk fog összeomlani. (Máris csökkent az amerikai marhahúsexport és a gyorséttermek számára szállított termékek mennyisége.)
A kormányzat „válságra” hivatkozva próbálja fokozni a támogatást. Gyors beavatkozást szorgalmaz, és arra figyelmeztetett, hogy a tartós ázsiai instabilitás és a bajok járványszerű terjedése súlyos károkat okozhat az amerikai gazdaságnak, a pénzügyi piacoknak, sőt az egész nemzet biztonságának is. Azzal érvel, hogy éppen az IMF által előírt feltételek arra kényszerítik az ázsiai kormányokat, hogy segítsék elő a versenyt és nyissák meg piacukat az import előtt.
Elképzelhető, hogy a kormánynak végül be kell érnie egy kompromisszumos megoldással: most megadja a 3,4 milliárdot a sürgősségi segélyalaphoz, és később – de még az idén – folytat szélesebb körű vitát a javasolt 90 milliárdos kvótaemelésről.
A Financial Times szerint tapasztalt elemzők 50 százalékos esélyt adnak a 3,4 milliárd elfogadásának, „de egy fillért sem tennének fel a kvótaemelés elfogadására. A Kongresszus nem áldoz 15 milliárdot az adófizetők pénzéből a globalizáció megmentésére”.
Alan Tonelson, az amerikai Üzleti és Ipari Tanács (US Business and Industrial Council) tagja szerint szoros lesz az eredmény, elképzelhető azonban, hogy lesz annyi mérsékelt republikánus az ellenzéki oldalon, hogy szerepük az IMF oldalára billentse a mérleget.
