„Az euróövezet létrehozásának időszaka és fennállásának első évtizede szerencsésen egybeesett a világgazdaság – és benne az európai gazdaság – szinte páratlan és töretlen fellendülésének korszakával, ami jótékonyan elfedte a közös valutaövezet alapvető szerkezeti és intézményi gyengeségeit” – véli Bokros Lajos. Ráadásul ezek a gyengeségek hamar kitűntek.
Például azért, mert az uniót vázoló alapvetés megalkotója, a luxemburgi miniszterelnök és pénzügyminiszter az 1970-ben pontokba szedett alapelvekben hangsúlyozza: „A gazdasági és monetáris unió azt jelenti, hogy az alapvető gazdaságpolitikai döntések a közösség szintjén születnek, amihez szükséges politikai felhatalmazás nemzeti szintről a közösség szintjére kerül.” A hallatlan optimizmust akkoriban az első pont is tükrözte, mutat rá Bokros. E szerint „A gazdasági és monetáris unió egy évtizeden belül elérhető cél, feltéve, hogy megvan hozzá a tagállamok politikai akarata.”
Mostanra pedig még a „gazdasági unió sincs kész”. Pedig „a teljes gazdasági unió nemcsak a monetáris uniót, hanem a költségvetési politikák egységét vagy legalább alapos összehangolását igényli. Ennek szükségességét hiába rögzítette a Stabilitási és Növekedési Egyezményt elfogadó 1997-es amszterdami szerződés. Éppen a mai mély válság mutatja, hogy ez mind a mai napig írott malaszt maradt.”
És ennek leginkább az övezet jelentős tagjai mutatták föl a gyengeségeit. A „Stabilitási és Növekedési Egyezmény eleve a politikailag még elfogadható minimális költségvetési fegyelmi követelményekre épült, így került bele a 3%-os hiánykorlát és a 60%-os államadósság-korlát”. Az ilyen korlátok alkalmazása feltétlenül szükséges és kívánatos ugyan, véli a szerző, önmagukban ezek alkalmazása minden tagállamra az erősen különböző gazdasági és társadalmi feltételek mellett szakmai szempontból nem elégséges.
„A közgazdasági alapvetés gyengesége aztán kiváló ürügyet szolgáltat politikusok számára ahhoz, hogy a hiánykorlátot figyelmen kívül hagyják.” Például az övezet két legfontosabb tagja, Franciaország és Németország 3% feletti államháztartási hiányt mutatott fel, ami önmagában is megkérdőjelezte a maastrichti konvergencia követelmények hitelét. „De nem ez volt az igazi tragédia. Az akkori francia elnök, Jacques Chirac, valamint az akkori német kancellár, Gerhard Schröder nem éppen szerényen kijelentették, hogy országaik semmiképpen nem vonhatók a paktum által előírt úgynevezett túlzott deficit eljárás alá” és az Európai Bizottság nem volt képes ezt kikényszeríteni! Vagyis kiderült: minden tagállam egyenlő, de vannak még egyenlőbbek. (Magyarország már 2004-ban kénytelen volt vállalni a túlzott deficit eljárás pénzügyi és politikai terheit, ami fontos és helyes.)
A Stabilitási és Növekedési Egyezményben foglalt megelőző és büntető eljárások politikai értelemben alkalmazhatatlanoknak bizonyultak, a paktum tehát már az unió első évtizedének közepén megbukott.
„Természetesen nem a szerződés sikere vagy bukása fontos, hanem az, amit megjelenít: a betartására vonatkozó politikai akarat hiányát és azokat a konkrét társadalmi és kulturális feltételeket, amelyek arra ösztönözték az európai politikai osztály vezető képviselőit, hogy a szerződés betűjével és szellemével ellentétes módon cselekedjenek” – véli Bokros. Majd hozzáteszi: a Stabilitási és Növekedési Egyezmény kudarca végső soron az európai kohézió és szolidaritás elégtelen erejét tükrözi.
(A cikk teljes egészében az ÉS-ben olvasható!)
