A helyzet a következő: az amerikai gazdaságot jelentősen visszavetette a válság, az elnök mentőcsomagja mérsékelte a veszteségeket, de csak részben volt sikeres: a munkanélküliségi ráta fájóan magas maradt. A kormányzó demokraták vereséget szenvedtek az időközi választásokon, a közvélemény bizalma megingott a gazdaságösztönzésben, a politikusok és a vezető gazdasági szakértők a pénzügyi ösztönző csomag kivezetésének módján vitatkoznak. Az elnök Franklin Delano Roosevelt, és 1938-at írunk. Meg persze azonos dilemmával szembesül Barack Obama, most – írja a New York Times-ban Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász.
Roosevelt akkor rosszul döntött, visszafogta a gazdaságélénkítést, de a második világháború felülírt minden forgatókönyvet: a világégés éveiben az Egyesült Államok 1940-es GDP-jének kétszeresét vette fel hitelként. Ez békeidőben elképzelhetetlen lett volna, mégsem mélyült el az adósságválsággal kezdődő nagy gazdasági világválság, és az infláció sem szabadult el, e helyett a gazdaság beindulása nyomán csökkent az adósság GDP-hez viszonyított aránya, és az átmenetileg megugró infláció mérsékelte a tartozások értékét.
Ha mély válságban van a gazdaság, az alapszabálynak tekintett összefüggések nem működnek, a megszorítás önsorsrontó: ha mindenki egyszerre adósságmérséklésre, vagyis tartozásai visszafizetésére koncentrál, a fogyasztás csökkenése miatt mélyülő válság és defláció az eredmény – mindez pedig elmélyíti az adósságproblémát. Ezzel szemben lehetséges – sőt kötelező –, hogy az egész nemzet együtt „kiköltekezze magát” az adósságból – írja a Nobel-díjas közgazdász.
Krugman úgy látja, hogy az amerikai politikai és gazdasági elit nem tanult a világválságból, és most megismételni készül Roosevelt hibáját, bár reméli: világos gondolatokkal és politikai cselekvőképességgel még jó útra térhetnek az amerikai döntéshozók.
