Ma hazánkban a devizahitelesek válságától és megmentésétől hangos a sajtó. Érkeznek az újabb és újabb elképzelések, pontokba szedett akciótervek, az azokra adott kemény kritikák; forrnak az indulatok, egymásnak feszülnek az érintett felek. Mindeközben a hitelesek rettegve lesik az árfolyamokat, és remegő kézzel bontják fel a havi törlesztő részletről szóló borítékot.
A globális krízis kirobbanása után rövid idővel, 2007 őszén az Financial Times kolumnistája, Martin Wolf a válságról értekezve arról írt, hogy a krízishez ostoba hitelfelvevők, ostoba befektetők és nagyon okos pénzügyi közvetítők kellettek. Ostoba hitelfelvevők, akik erejükön túl eladósodtak, ostoba befektetők, akik olyan termékeket vettek meg, amit nem értettek, és okos bankok, akik az előbbiekre rásózták termékeiket a busás haszon reményében.
A leegyszerűsített helyzetértékelés szerint – attól függően, hogy melyik oldalon állunk- a hazai válságért hibáztathatjuk az ostoba hitelfelvevőket, akik képesek voltak devizában eladósodni, vagy a rafinált bankokat, akik jól megszedték magukat a devizahiteleken. És attól függően, hogy melyik oldalon állunk mondhatjuk: az ostoba hitelfelvevők viseljék a következményeket, vagy a devizahitelezésen meggazdagodott bankok állják a cehet.
Ez azonban túlzottan leegyszerűsíti a helyzetet, és az „ostobaság” fogalma is relatív: néhány évvel ezelőtt valószínűleg sokunknak eszébe juthatott az ostoba szó, vagy valamelyik szinonimája, ha például a szomszédja arról számolt be, hogy forint alapú hitelt vett föl a sokkal olcsóbb deviza hitel helyett. Ma fordult a kocka: a devizahiteles háztartások ezrei szembesülnek az egekbe szökő terhekkel, míg vannak olyan forinthitelesek, akiket ezek a folyamatok nem, vagy csak sokkal mérsékeltebben érintenek.
De tényleg ostoba vagy felelőtlen volt az adós, aki svájcifrank-alapú hitelből vette meg első lakását – mert mondjuk a sokkal magasabb forint törlesztőt már nem bírta volna el a családi büdzsé – gondosan bekalkulálva az akkor reálisnak tekintett árfolyam-ingadozásoknak a havi számlára gyakorolt hatását? Nyilván itt most a sokadik befektetési célú ingatlan megvásárlásáról, vagy az erőn felüli plazma tévé, az évenként lecserélt nagy autók terheiről nem beszélünk, de minden bizonnyal az adósok egy nagy része az adott pillanatban racionális döntést hozott. A válság azonban keresztülhúzta a számításokat, és sok felelősen gondolkodó devizahitelest is bajba sodort.
Az is igaz ugyanakkor, hogy aki a válság eredményeképpen elveszítette a munkahelyét, annak édes mindegy, hogy a forint vagy a devizahitelét nem tudja törleszteni, így a fizetési nehézségekkel küzdő forinthitelesek joggal mondhatják: rendben, mentsük meg a devizahiteleseket. De miért csak őket? De meg kell-e menteni őket?
A közgazdasági szakirodalomban az erkölcsi kockázat (moral hazard) azt jelenti, hogy valaki egy befektetés, egy hitel, egy döntés pozitív következményeit viseli, a kockázatokat azonban csak korlátozott mértékben. Röviden szólva, amíg minden a tervek szerint halad, övé a haszon, ha pedig baj van, majd jön az állam és megmenti. A válság során ezzel a problémával szembesültek az Egyesült Államokban is. Akkor a döntéshozók úgy ítélték meg, hogy – többek között- az erkölcsi kockázat miatt a Lehman Brothers befektetési bankot hagyják bedőlni: úgy ítélték meg, hogy az intézmény nem jelent rendszerszintű, szisztematikus kockázatot, csődje nem veszélyezteti a pénzügyi rendszer működését. Tévedtek, a következmények pedig ismertek: a globális pénzügyi rendszer az összeomlás szélére került, óriási erőfeszítésekbe került stabilizálni, ezt követően pedig az óceán mindkét partján számolatlanul öntötték az állami milliárdokat a megroggyant pénzügyi intézményekbe, fittyet hányva az erkölcsi kockázatra.
Ma Magyarországon minden bizonnyal túljutottunk azon a ponton, amikor érdemes azon vitázni, hogy szükség van-e beavatkozásra. A gazdasági válság nyomán a banki hitelportfoliók romlása veszélyes mértéket öltött, egy időzített bombán ülünk, ami minden bizonnyal rendszerszintű kockázatot jelent, így az erkölcsi kockázattól függetlenül mentőövre van szüksége a hiteleseknek. Ebben minden bizonnyal egyetértés van minden érintett fél között. (Ugyanúgy kár azon vitatkozni, hogy ki a hibás, vagy ki a nagyobb hibás: mindenkinek megvan a maga felelőssége, a háztartásoknak, a bankoknak, a szabályozó hatóságoknak.)
A nagy kérdések azonban ezután jönnek: kit mentsünk meg? Aki akkori ismeretei szerint konzervatívan döntött a hitelfelvételről, vagy aki tovább nyújtózkodott, mint ahogy a takarója ért, vagy aki spekulált? Csak azt, aki a devizában, vagy azt is, aki forintban adósodott el? Ki mentse meg őket (ki állja a számlát?) Kizárólag a bankok? Vagy az állam? Vagyis az adófizetők? Köztük olyanok is, akiknek soha nem volt hitelük? És végül, hogyan? Nehéz kérdések ezek, és sok esetben komoly erkölcsi dilemmát is jelent a megválaszolásuk.
Olyan megoldás lehet üdvözítő, ahol a terheket az adósok, a hitelnyújtók és az állam megosztja, lehetőleg minimálisra csökkentve a negatív makrogazdasági következményeket, csakúgy mint az erkölcsi kockázatot. Ezt azonban leírni könnyű, ilyen megoldást találni azonban rendkívül nehéz; sajnos kész megoldás nem húzható ki az asztalfiókból. Az idő azonban sürget, ezért rendkívül fontos, hogy a döntéshozók és az érintett felek mihamarabb komolyan nekilássanak egy józan, indulatoktól, populizmustól mentes egyeztetésnek, amelynek végén megszülethet az a csomag, amely elérheti a kívánt célt. Mert lehet, hogy holnap már késő, de ha nem is késő, a végső számla összege napról napra nő.
(A szerző közgazdász.)
