Költségvetési kiigazítás és hosszú távú átalakítások – erről szól ma a gazdasági élet szereplőinek minden megnyilvánulása. A kórusban önálló szólamot visz a jegybanknak a választási kampányban is már hiperaktívvá vált elnöke, aki a napokban megerősítette, nem tartja elegendőnek, ha csak a hazai szakértők szembesítik a kormányt a gazdasági helyzettel. Szükséges szerinte a nemzetközi intézmények, például a Valutaalap bevonása is. „Az eurózóna-csatlakozás legfőbb akadálya a költségvetés” – jegyezte meg Járai Zsigmond, hozzátéve: a büdzsé tarthatatlan helyzete áll a mögött, hogy Magyarország egyetlen maastrichti kritériumnak sem felel meg jelen pillanatban.
Szapáry György és Járai Zsigmond. Elsõként az õ mandátumuk jár le. Kik jönnek utánuk?
VÁLTOZÓ HELYZET. Járai hű önmagához, hiszen a költségvetési gazdálkodás egyik legerősebb kritikusa mindig is a jegybank volt. A helyzet azonban rövidesen változhat. Nemcsak azért, mert jövő márciusban lejár a jegybankelnök mandátuma, de a monetáris politikát irányító, a kamatokról döntő monetáris tanács is komoly átalakuláson megy majd keresztül: 2007-ben három, az elemzők szerint Járaihoz közelálló tag is távozik. Az új elnökre és tagokra Gyurcsány Ferenc kormányfő tehet javaslatot, így az elnökkel együtt 13 tagú testületben 8 szereplő köthető majd a szocialista-liberális koalícióhoz (lásd a táblázatot). Ez felveti annak lehetőségét, hogy nem csupán az új jegybankelnök lehet mérsékeltebben kritikus a fiskális politikával szemben, de a kamatokról döntő tagok többsége is a kevésbé szigorú monetáris politika mellett foglalhat állást.
Látják ezt egyes külföldi elemzők is. A Morgan Stanley befektetési bank szerint a monetáris tanácson belül már most is feszültséget okoz az a kérdés, hogy mekkora nyomást gyakoroljanak a kormányra. Ez meglátszik – és várhatóan a jövőben is látszani fog – a tanács szavazati arányain, legalábbis az új tagok megérkezéséig. A Morgan Stanley egy elemzése szerint a tanács összetétele fokozatosan kormánybaráttá változik, ahogy az elnök és a két „leginkább héja” (szigorú monetáris politikát favorizáló) tag mandátuma is lejár.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) jövő márciustól „behódolna” a kormánynak, s feladná eddigi független monetáris politikáját. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a gazdaság alapvetően kitett a dollár, az euró és az olajárak változásainak (lásd külön). A dollár és az euró kamatának emelkedése – ami eléggé valószínűnek látszik – tovább szűkítené a forinttal szemben meglévő kamatkülönbözetet, így úgymond kevésbé lenne vonzó a forint a befektetők számára, hisz’ mérséklődik a magyar deviza által kínált extra hozam. Az olajárak pedig az „importált infláció” oldaláról fenyegethetik az MNB 3 százalékban megjelölt inflációs célját. Hazai oldalról nézve pedig a jegybank várható monetáris politikáját a kormánynak a reform melletti elkötelezettsége határozhatja meg. Természetesen ez is a piac oldaláról hat, a forint árfolyamán és a kötvényhozamokon keresztül.
A rövid távú fiskális kiigazításra azonban még a jelenlegi összetételű jegybanki irányítás adja majd meg a monetáris választ, előreláthatólag az ősz folyamán – a kormány intézkedéseinek a függvényében. A stabilizáció szempontjából a két szélsőséget, vagyis azt, hogy a kormány nem csinál semmit, illetve azt, hogy egy költségvetési kiigazítással egybekötött átfogó államháztartási reformot hajt végre, a lapunk által megkérdezett közgazdászok szerint gyakorlatilag kizárhatjuk. A legvalószínűbb valamilyen köztes forgatókönyv, amely szerint lesz valamekkora költségvetési kiigazítás, és a reform irányába mutató lépések is történnek majd.
„A piaci reakciókat, és így az MNB várható viselkedését is, elsősorban az határozza meg, hogy a kiigazítás milyen eszközökkel és milyen módon valósul meg” – mondta a Figyelőnek Vojnits Tamás, az OTP elemzési központjának igazgatója. A közgazdász szerint a legvalószínűbb, hogy a kormány úgymond „hagyományos” költségvetési kiigazítást hajt végre, amely a GDP 1,5 százalékát hozza majd az államkasszába, nagyjából 300-400 milliárd forintot. A kormányzat háza tájáról ez idáig érkező jelzések és kiszivárogtatások olyan csomagot valószínűsítenek, amely a költségvetés bevételeit az indirekt adók és a hatósági árak emelésén keresztül növelné. Ez közvetlen áremelkedést, vagyis az infláció erősödését idézné elő, egyben visszafogná a gazdasági növekedést. Ezt nevezhetjük a hagyományos értelemben vett, „ortodox” kiigazításnak. Közgazdászok szerint azonban célszerűbb lenne növekedési áldozattal nem járó módszert választani, amely adócsökkentéssel és a foglalkoztatottság célzott emelésével, a GDP bővülési ütemének lassulása és az infláció felpörgése nélkül tenné lehetővé a fiskális kiigazítást. Ilyet valósított meg sikeresen például Írország és Finnország is.
Vojnits szerint nem magától értetődő, hogy a monetáris politika kamatemeléssel, a monetáris kondíciók szigorításával válaszoljon az ortodox kiigazításra. Ha az adóemelések áremelkedésben csapódnak le, a jegybank ezt tekintheti egyszeri, átmeneti hatásnak, s így nem reagál rá kamatemeléssel. Ebben az esetben a változatlan kamatszint és az emelkedő infláció csökkenő reálkamat- szinthez, végső soron lazább monetáris politikához vezethet.
KÉNYSZERÍTŐ ERŐK. Elképzelhető forgatókönyv azonban az is, hogy a kormány tovább tologatja – az önkormányzati választásokra való tekintettel – a szükséges kiigazítást. E szcenáriónak az lenne a következménye, hogy a piacok kényszerítenének ki kamatemelést; mégpedig úgy, hogy az erősödő bizalomvesztés nyomán kiáramló tőke gyengítené a forint euróval szembeni árfolyamát, ez valószínűleg veszélybe sodorná a jegybank 3 százalékos inflációs célját. Ezt alapul véve a Morgan Stanley például 100 bázispontnyi kamatemelést is elképzelhetőnek tart az ősz folyamán.
Nemzetközi kamattendenciák
AMERIKAI ELTÖKÉLTSÉG. Elsősorban az amerikai infláció alakulásától függenek a Federal Reserve további kamatlépései. Közgazdászok szerint Ben Bernanke, az amerikai jegybank szerepét betöltő intézmény nemrég kinevezett elnöke saját reputációját igyekszik megteremteni, s megpróbálja meggyőzni a piacot arról, hogy valóban harcosan lép fel az infláció ellen. Márpedig ehhez további kamatemelések szükségesek. Bernanke három hónapja vezeti a Fedet, s ez idő alatt az olajárak és a fémárak is jócskán emelkedtek, fokozva ezzel az amerikai gazdaságban az inflációs nyomást. Ugyanakkor a jegybank saját előrejelzése is a gazdasági növekedés lassulását vetíti előre. A Fed legutóbbi kamatdöntésével kapcsolatban (amelyben negyed százalékponttal, 5 százalékra emelte az irányadó kamatot) elemzők rámutatnak, hogy csaknem három éve ez az első alkalom, amikor a testület az indoklásban nem említett jövőbeni viselkedésére utaló megfontolásokat. A közlemény csupán annyit jegyzett meg, hogy a további kamatlépéseket a gazdaság állapotáról beérkező statisztikák határozzák meg. Ebből azonban azért annyi kiolvasható, hogy emelkedő infláció esetén a Fed nem habozik: tovább növeli a dollárkamatot is. A piac mindenesetre 40 százalékos valószínűséget ad arra, hogy a Fed június 29-i ülése nyomán tovább emelkedik a kamat.
EURÓPAI KÉNYSZERPÁLYA. A piac arra számít, hogy júniusban az Európai Központi Bank (ECB) 25 bázisponttal, 2,75 százalékra emeli irányadó kamatát. Az euróövezet monetáris politikáját irányító testület kénytelen reagálni az olajárak kitartó emelkedésére, mivel annak hatása immár nem tekinthető átmenetinek, beépült az árakba. A fekete arany ára az elmúlt két évben megduplázódott. A londoni olajtőzsdén (IPE) a Brent típusú olaj barrelenkénti ára 73-74 dollár között mozgott a múlt héten, korábban megjárta a 75 dolláros csúcsot is. Egyes elemzőkben már felsejlik az 1970-es évek rémséges, inflációs spirált és egyben jelentős gazdasági visszaesést hozó olajválsága is. Jean-Claude Trichet, az ECB elnöke egy közelmúltbeli konferencián közölte, hogy bankja „riadókészültségben” van az inflációs veszélyek miatt.
