– Elnök úr, a Gyurcsány-csomag aláírása az elmúlt időszak legnagyobb közfigyelmet kiváltó államfői állásfoglalása volt. Milyen politikai megfontolások vezérelték, amikor bő két héttel ezelőtt aláírta a kormányzati kiigazító csomagot?
– A törvénycsomag kihirdetése előtt óriási volt a társadalmi nyomás, informálisan és hivatalosan is eljutottak hozzám kontroll kérelmek. Egyúttal minden elemzés hangsúlyozta, hogy három lehetőségem van: az alkotmányos vétó, a politikai vétó, valamint a csomag aláírása. Mégis, az aláírás utáni értékelésekben gyakran összekeverték ezeket a szempontokat. Így nehezen értette meg a közvélemény, hogy milyen megfontolásokból írtam alá a törvényeket, illetve milyen kifogásaim voltak. Pedig éppen a döntés súlyára tekintettel magyarázatot is fűztem az aláíráshoz. Előtte pedig nemcsak alkotmányossági vizsgálatot végeztem, hanem tájékozódtam közgazdászoktól is a döntési alternatívák kockázatáról.
– Kikkel konzultált?
– Ősz óta folyamatosan tartom a kapcsolatot a gazdasági élettel. Ezalatt konzultáltam például Járai Zsigmonddal, Surányi Györggyel, Békesi Lászlóval, Bokros Lajossal, Csaba Lászlóval, de másokkal is, azonkívül az óriásvállalatok és a nagyobb bankok első embereivel, sőt, elemzőivel, illetve tárgyaltam a kamarákkal is. Ügyelek arra, hogy – bár nem vagyok közgazdász – világos képem legyen a gazdaságról. Elnöki tevékenységemet azzal kezdtem, hogy a miniszterelnöktől kértem és kaptam egy, a sajtóinformációkon túlmutató tájékoztatást ágazatokra lebontva a gazdaságról. S még egy intézmény van, amelytől sokat tanulok: az Állami Számvevőszék. Úgy tapasztalom, hogy a számvevőszék nem tölti be azt a szerepet a magyar gazdaságban, ami mind felkészültsége, mind hitelessége okán megilletné.
– Sokan a mostani helyzetet a Bokros-csomag utáni alkotmánybírósági vizsgálattal állították párhuzamba.
Tetteimet nem saját logikájuk szerint, hanem a megszokott pártérdek alapon minõsítik.
– Alkotmányjogi szempontból a két csomag teljesen más: a Bokros-csomag jobbára a költségvetés kiadási oldalát érintette, és így jogokat vett el, most pedig adókivetésről van szó. Másrészt az én szerepem is megváltozott. Az Alkotmánybíróság és a köztársasági elnök feladatai alapvetően különböznek. Az Alkotmánybíróság megsemmisítheti egy 120 paragrafusból álló törvény – teszem azt – jelentéktelen 89. szakasz harmadik bekezdésének b) pontját, de ettől még a törvény többi része hatályos lehet. Elnökként viszont, ha emiatt nem írom alá a törvényt, az egész törvény jó ideig nem lép hatályba. Az államfőnek tehát más a felelőssége: itt csak mindent vagy semmit lehet játszani. Persze ha kétségtelen alkotmányossági kifogásom lett volna, akkor kértem volna az alkotmánybírósági kontrollt, sőt ez a kötelességem. A politikai vétó viszont – főleg, ha nincs remény arra, hogy változtatnak a törvényen – csupán az államfő egyet nem értésének demonstrálása. Ennek egyrészt súlyos gazdasági következményei lehettek volna. Másrészt az állami pénzügyek és a nagy elosztórendszerek megváltoztatásának sürgős szükségességét mindig is hangoztattam. Ezért döntésem indoklásában azt írtam, hogy ez a csomag a változásoknak csak egy, önmagában elégtelen lépése. Hogy vajon az első lépésnek ennek kellett-e lennie, az a kormányzat felelőssége. Az elnök ne mondja meg, milyen gazdaságpolitikát folytasson a végrehajtó hatalom.
– Ezzel a megfogalmazással távolságot tart a csomagtól?
– Világossá kellett tennem, hogy ez önmagában nem elég. Nincs is értelme a vele okozott szenvedésnek, ha nem követi az eljövendő, működőképes rendszer. Ennek azonban már készen kellett volna állnia. A kampány alatt folyamatosan tájékozódtam, zajlik-e például a kutatóintézetekben komolyabb előkészítő munka. Aggodalommal tapasztaltam, hogy egyik politikai oldal részéről sem kaptak ilyen felkérést.
– Ha az ellenzéki pártok vagy más szervezetek beadványai nyomán az Alkotmánybíróság a csomag egyes elemeit elveti, azt nem tekinti-e majd presztízsveszteségnek?
– Nem. Amint mondtam, nekem egészen más szempontokat kell mérlegelnem, ebben a székben nem alkotmánybíró vagyok.
– A közelmúltban volt még egy olyan politikai fejlemény, amely a személyéhez kötődött: a parlament leszavazta az Ön által kiszemelt legfőbb ügyészjelöltet. Kormányoldalon akkoriban sokan találgatták, hogy esetleg összeköti a jelöltje leszavazását, illetve az adócsomag aláírását. Megfordult a fejében ez az „árukapcsolás”?
– Még a kérdés felvetése is sértő rám nézve. Vannak teljesen világos elvi szempontjaim, és minden erőmmel azért fogok dolgozni, hogy Magyarországon megvalósuljon egy új stílusú politizálás. Biztos vagyok benne, hogy az igazságszolgáltatás pártatlansága ki fog teljesedni. A legfőbb ügyészi pozíció nem lehet egyik párt zsákmánya sem. Nincs olyan, hogy Polt Péter embere, és nincs Vastagh Pál embere. Mind az ügyészség körül kialakított politikai légkör, mind az újabb államszervezeti változások okot adnak arra, hogy a végsőkig menve garantáljam az igazságszolgáltatás pártatlanságának valóságát és a látszatát is. Ez a köztársasági elnök alkotmányos felelőssége. Ehhez a továbbiakban is tartani kívánom magam, nem változtatok a jelölés módszerén.
– Mindezzel nem menti fel a pártokat a felelősség alól?
– Nem, tudniillik nekik vétójoguk van. Ha olyasvalakit jelölök, akit a képviselők többsége alappal kifogásolhat, akkor azt nekem tudomásul kell vennem. Ha azonban alaptalanul kifogásolják, azt nem veszem magamra.
– Elnöksége egy esztendeje alatt milyen viszonyt alakított ki a pártokkal, illetve a közélet szereplőivel?
– A pártokkal semmilyen kapcsolatom nincs. Az állami szervekkel pedig alkotmányos feladataim szerint érintkezem. Úgy érzékelem, hogy egyrészt távolságtartó a viszony, másrészt nem hiszem, hogy valaha is felmerülhetett volna, hogy én bárkinek betartanék. Azaz együttműködésre törekszem.
– A távolságtartásnak mi az oka?
– Alapvetően az én pártatlanságom, illetve az elnöki szerepfelfogásom. Az viszont, hogy az Országgyűlésben kiülök a parlamentnek felelős kormány széksorából a páholyba, egyszerűen az alkotmánynak való megfelelés. A felelősségeket mindig tisztázni kell. Ma elvárnak tőlem olyasmit, ami nem rám tartozik, mások viszont azt kifogásolják, hogy túlságosan aktívan politizálok. Azt hiszem, nálam passzívabb elnök még nem volt Magyarországon.
– Szavaiból az derül ki, zavarja, hogy a nagyközönség nem érti, mik az elnök feladatai. Szándékozik valamit tenni annak érdekében, hogy az emberek jobban megismerjék az álláspontját?
– Azt hiszem, az emberek érzékelik, hogy jelen van a politikában egy más hang. Kérdés azonban, mennyire tudják, mi a „civilek elnöke” jelszónak a tartalma. Az, hogy a pártok által követett szűk hatalmi logikán kívül más megközelítés, más érdekek és értékek is szerepet kapnak – beleértve a választási ciklusokon túl érő felelősséget is. Innen származik például a környezetvédelem, a jövő nemzedékek iránti felelősség hangsúlyozása. Rám sütötték persze a pártellenesség bélyegét. Pedig éppen mielőtt elnök lettem, jelent meg egy könyvem a pártok szerepéről az alkotmányban. Abban kifejtettem, milyen meghatározó hatalmuk és szerepük van a pártoknak a demokráciában. Ám ez a hatalom nem totális. Az az értelme az elnökségemnek, azért vállaltam, hogy bizonyítsam, van tér a másfajta politizálás számára is. Civilségem tehát nem azt jelenti, hogy valamelyik civil szervezetnek az élére állok, és beviszem azt a pártpolitika hatalmi rendszerébe. Ellenkezőleg, arról van szó, hogy a civil szervezetek a saját minőségükben teret nyerjenek a rendszeren belül. Egyelőre a legnagyobb nehézség az, hogy tetteimet nem saját logikájuk szerint, hanem a megszokott pártérdek alapon minősítik.
– Egy évvel ezelőtt, augusztus 20-i beszédében úgy fogalmazott, hogy taszító hangvételű Magyarországon a politizálás. Változott-e a magyar politikai kultúra az elmúlt időszak alatt?
– Sokan várták, hogy megszólalok a választási kampányban. Jellemző, hogy stíluskérdésekben várták volna el az elnök fellépését. Erre azonban nem láttam okot: a négy évvel ezelőttihez képest most nem uralkodott el az ellenfél emberi tisztességének megsértése. Utólag azonban úgy látom, egy tartalmi kérdésben mégis fel kellett volna lépnem, bármilyennyire is azt kockáztattam volna, hogy szavaimat beavatkozásként értelmezik félre. Meg kellett volna ismételnem, amit újévi beszédemben mondtam: a felelős döntéshez információra van szükség; a kampánynak arról kell szólnia, hogy a pártok milyen módon akarnak úrrá lenni a gazdasági nehézségeken, mi fog történni a választások után. A politikai kultúra nemcsak stílus, nemcsak etikai kódex, hanem alapvető normák betartása is. Az alapkérdés az, hogy milyen eszközök engedhetők meg a politikai célok eléréséhez. Ha polgárjogot nyer, hogy a jó cél bármilyen módszert szentesít – például a választási ígéretek semmire sem köteleznek -, akkor a demokrácia hitelvesztése fenyeget. Az is veszélyes, ha az azonnali változtatás szükségességére hivatkozva a jogalkotásban a hagyományos szakmai és demokratikus egyeztetések háttérbe szorulnak, másrészt, ha a szakszerű államigazgatás túlzottan átpolitizálódik. Az elnök kötelessége minderre felhívni a figyelmet.
– Nem érzi úgy, hogy némileg egyedül van a civil politika kialakításának szorgalmazásában? Kik a szövetségesei?
A legfõbb ügyészi pozíció nem lehet egyik párt zsákmánya sem.
– Természetesen nincsen olyan hátországom a pártokban és befolyási övezetükben, s érezhetően nem egyszer még az államapparátusban sem, mint a korábbi elnököknek. Alkotmányos berendezkedésünkben azonban a köztársasági elnök nemcsak a legmagasabb tisztség, hanem igen nagy súlya lehet, ha a posztot természetének megfelelően töltik be. Ez pedig kizárja a megszokott szövetkezést.
– Az utóbbi időben jócskán csökkent a népszerűsége, mely folyamat – egyes elemzők szerint – március 15-én, a kormánykitüntetések átadásakor kezdődött. Zavarja a népszerűségvesztés?
– Mivel a nagy esés júniusról júliusra következett be az egyik intézetnél, azt kell gondolnom, hogy az emberek egy kalap alá vesznek a népszerűtlen kormányzati intézkedéseket meghozó politikusokkal. A képhez viszont az is hozzá tartozik, hogy ugyanebben az időszakban a másik nagy közvélemény-kutatónál nem mértek elmozdulást a megítélésemben. Miért van szükségem a népszerűségre, hiszen nem akarok választást nyerni? Mert politikám eredményességéhez fogadóképes közvéleményre van szükség.
– Tavaly augusztusi beszédében az is elhangzott, hogy Magyarország a mai Európában középhatalmi pozícióban van. Mit jelent ez, és ennek megfelelően politizál-e Magyarország?
– Beszédem lényege az volt, hogy legyen önbecsülésünk. A középhatalom kifejezés kifejezetten a lakosságszámra vonatkozott, hiszen tele van az EU 2-3 milliós államokkal. Viszont az uniós döntéshozatalban szerepe van a lakosság létszámának is. Persze nemcsak a tömegtől függ az, hogy egy országnak mekkora a tekintélye, a súlya. A magyar külpolitika – úgy vélem – túlságosan követő stílusú. Külpolitikai tevékenységemben állandóan ebbe ütköztem. Utazásaim előtt természetesen egyeztetek a Külügyminisztériummal. Ilyenkor kapok anyagokat, statisztikákat arról, hogy „kapcsolataink sokoldalúan és dinamikusan fejlődnek”, ilyesmiket. De ha az ilyen „gyógyszövegeken” túl megkérdezem, hogy mi a magyar álláspont ebben vagy abban a kérdésben, nem mindig érkezik érdemi válasz. Amikor a török elnök itt járt a minap, a rodostói Rákóczi házról, illetve a külkereskedelmi mérlegről bőven kaptam információkat, ám a kurdokról például nem volt elegendő anyag és vélemény a külügyi dossziéban.
– Nincs magyar álláspont fontos külpolitikai kérdésekben?
– Óvatos a magyar külpolitika. Pedig semmi baj nem történt azzal, hogy a török elnöknek szóba hoztam a kurd kérdést. Ő elmondta a török álláspontot, hogy a kurdok, mivel szintén muzulmánok, nem számítanak kisebbségnek. Én pedig az uniós állásponttal replikáztam – hiszen Törökország most kezdte meg a csatlakozási tárgyalásokat -, miszerint az etnikai és nyelvi kisebbségek jogait is tiszteletben kell tartani. A kisebbséget minimálisan kulturális autonómia illeti, de területi önkormányzathoz is joga lehet. Mindez nem befolyásolta a tárgyalások jó hangulatát és menetét. Viszont egy „nagy” uniós tagállam nagykövete aznap délután kifejezte örömét, hogy végre valaki szóba hozta az emberi jogokat.
– Ön Bush elnöknek szintén felvetette az emberi jogi kérdéseket.
– Igen, s ezt az európai sajtó egyöntetűen üdvözölte. Putyinnak is szóvá tettem az aggályos hatalomkoncentrációt, valamint a kis finnugor népek helyzetét. Kár, hogy fontos látogatásoknak olyan mellékes és pontatlan hozadéka uralja el a kommunikációt, mint például hogy az amerikaiak „visszaadják” a Táncsics-börtönt, vagy hogy Oroszország „visszaszármaztatja” a sárospataki könyveket. Üdvözlöm ugyanakkor, hogy most ígéretek hangzottak el egy koncepciózus külpolitikára.
– Államfőként is járt már az Egyesült Államokban, annak ellenére, hogy korábban azt mondta, addig nem megy, amíg ujjlenyomatot kell adni.
– Kritikusaim kedvenc témája, hogy tavaly ősszel mégis részt vettem az ENSZ állam- és kormányfői csúcstalálkozóján. Csakhogy én nem az Egyesült Államokba, hanem az ENSZ-be mentem. Igaz, nem érkezhettem Budapestről a székház tetején lévő helikopter-leszállóra, de nem vettem részt semmilyen kapcsolódó amerikai rendezvényen. Bush elnök engem valóban meghívott, többször is visszatért rá. A beszélgetés vége felé, ismét rákérdezett, hogy akkor mikor is jövök. Amint a vízumot eltörlik, azonnal – válaszoltam. Bush hatalmasat nevetett, s ebben a vidám légkörben fejeztük be a találkozót, miközben magyarázta, hogy a vízum nem elnöki hatáskör. Így azután októberben csak a kanadai magyarokhoz mehetek, az egyesült államokbelieknek üzenetet küldök.
– Hol tart a zöld elnökök hálózatának kiépítése?
– Erre a tervemre itthon gúnyos fanyalgás volta válasz. Ám a zöld elnökök azóta megtették az első lépést. Ausztria, Finnország – azaz az EU akkori és jelenlegi soros elnökségét adó ország -, továbbá Litvánia és Magyarország államfője levelet írt a környezetvédő civil szervezetek és az Európai Unió brüsszeli találkozójának. Ebben bíráltuk, hogy az EU nem hajtja végre zöld programját, kiálltunk a bio-diverzitás mellett. Ugyebár ez utóbbi érinti a génmódosított élelmiszerek körüli vitát. A levél Brüsszelben címlapra került; Magyarországon azonban ilyesmi nem éri el a média ingerküszöbét.
– Úgy érzi, az Ön által képviselt értékekről nem szerez tudomást a közvélemény?
– A politikában nincs copyright. Ötletek, kezdeményezések több csatornán keresztül is hathatnak. Március 15-i beszédemben például egy új nemzetpolitikai koncepció igényét fogalmaztam meg. Később ugyanezekről a súlypontokról volt szó Gyurcsány Ferenc és Markó Béla megbeszélésein.
– Mennyire tartja fontosnak azt, hogy elnökként a külpolitikában is önálló, akár a kormányétól független mondanivalója legyen?
– Gyakorlom az önálló politikát, de ez nem független a kormányétól. Alkotmányos jogállásom az, hogy a kormány külpolitikáját hajtom végre. Ezen belül viszont fenntartom azt a szabadságot, hogy mit mondok Bushnak, vagy bármely államfőnek, vagy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség főtitkárának. Vannak önálló akcióim, de minden esetben felelősséggel járok el. Ilyen akció volt, amikor a Magyar Köztársaság elnökeként megkövettem a kitelepített magyarországi németeket és családjaikat az őket ért jogtalanságért és igazságtalanságért. Ezzel igyekeztem példát mutatni. Hasonló gesztust várok el a magyarokat ért sérelmek orvoslására, amint ezt hangsúlyoztam Prágában is.
– A gazdasági érdekek azonban gyakran kerülnek ellentmondásba az emberi jogok számonkérésének erkölcsi követelményével.
– Van egy bizonyos szereposztás. A gazdasági miniszter nyilván mindenekelőtt az üzleti érdekeket képviseli, az államfő viszont szóba hozhat erkölcsi, politikai dilemmákat is. Helyeslem, hogy ma már a diplomácia jelentős része gazdaságdiplomácia, de ez alapvetően a kormány feladata. Én nem szeretnék magammal vinni látogatásaimra egy repülőgépnyi üzletembert, mert a tevékenységüket nem látom át. Ám azt megteszem, hogy fontos kérdésekben szólok. Például, mivel a miniszterelnök úr a török elnökkel nem találkozott, én tárgyaltam vele az energetikai kérdésekről.
– Az 1956-os megemlékezések kapcsán októberben Magyarországra figyel majd a világ. Ön szerint mit lát majd: lesz-e nemzeti egység? Egyáltalán, hol a helye, mi a szerepe a forradalomnak a mai magyar bel- és külpolitikában?
– Meg kell különböztetni két dolgot. Az egyik ‘56 megítélése a magyar politikában, sőt az emberek gondolkodásában és érzelmeiben. Ez a rendszerváltás óta nem jutott nyugvópontra. A kérdés az, mikor lesz 1956 a magyar nemzettudatban olyan, mint az 1848-as forradalom. De szeretném hangsúlyozni, hogy az évfordulós ünnep sikerét el kell választani ettől. Az 50. évforduló világesemény lesz. A világ valóban ránk figyel majd. Most, a rendszerváltás után nyílt történelmi távlat a magyar forradalomra. Sosem látott számban jönnek el Budapestre állam- és kormányfők. Magyarországnak tehát méltóan kell szerepelnie a világ előtt, hogy ne érje szégyen se az országot, se az ‘56-os forradalmat. Olyan ez, mint amikor a búcsú napján mindenki szépen felöltözve elmegy a templomba, és az addig ádáz ellenségek is együtt énekelnek. Ezért minden jelentős politikai erőnek, és főleg az összes ‘56-os szervezetnek ott kellene lennie, függetlenül attól, hogy mi az álláspontja a magyar belpolitikában. Valamennyiüket meg fogom hívni a Sándor-palotába, és tudatosítani kívánom bennük, hogy ez a magyar nemzet, a magyar állam ünnepe, s nem kormányzati protokoll-esemény. Természetesen szó sincs arról, hogy össznemzeti összeborulást kérnék. Minden véleménynek és indulatnak megvan a maga helye – de ez a szertartás nem az a hely. Viszont az sem lehet cél, hogy elkenjük az akkori, vagy későbbi szerepeket. Láttam például egy „budapesti nyilatkozat” tervezetét, amelyben az állam- és kormányfők méltatják a forradalmat. Ebben találkoztam olyan megfogalmazással, hogy „a rettenetes túlerő” ellen harcoltak a forradalmárok. Szó sem lehet róla. Le kell írni, hogy kik ellen harcoltak. Az ÁVH és a szovjet hadsereg ellen harcoltak. Nem szabad elkenni semmit.
