A Combino villamosok beszerzésének és üzembe állításának négyéves történetében ugyanis egymásra halmozódik sok minden, ami egy nagyon hosszú ideje a helyén lévő, az érdekek szövevényes hálójának rángásaira már rutinszerűen reagáló, és a felelősséggel is fölényesen sakkozgató apparátus működését előbb-utóbb kisiklathatja.
Indult a sorozat egy nemzetközi tenderrel, amelyen a legdrágább ajánlat nyert. Folytatódott a gyártó által közben felismert hibákkal, módosításokkal, időpont-csúszásokkal, a fiaskót nyereséggé színező kommunikációval, végül kapkodó átadással. Innentől a rémdráma felgyorsult: az üzembe helyezéshez szükséges 3,5 milliárd forintos átalakítási munkálatok a tavasztól megbénították a mindössze néhány éve felújított belső körutakat, ám amióta ezen túljutottunk, felsővezetékek szakadnak, tartóoszlopok dőlnek ki, a világ legforgalmasabb vonalainak egyikén órákig állnak a világ leghosszabb villamosai. Kánikulában, légkondi nélkül (valamin azért spórolni is kellett), a klimatizált utastérhez kialakított, szellőztetetésre alig alkalmas ablakokkal.
Helyzet van. Méghozzá politikai. A fejlemények továbbszáguldottak annál, semhogy a főpolgármester pusztán egy régi utastárs, a BKV-vezérigazgatójának beáldozásával tehesse újból sínre a kampányát. A kapkodás további jele, hogy Demszky Gábor hirtelen új csapatot gyűjt, amivel a jelek szerint először is kipróbált régi harcostársait sikerült meglepnie.
Innentől a megállapításokat felváltják a kérdések: továbbra is a főpolgármesterhez köti-e a tehetetlenségi erő a liberálisokat? Beérik-e a szocialisták annyival, hogy még jobban meggyengítik partnereik alkupozícióit, vagy a fővárosi MSZP-sek türelmetlensége végül átragad a pártvezetésre is? Melyik a nagyobb kockázat: kitartani, vagy az utolsó pillanatban váltani?
Biztosnak most csak annyi látszik, hogy a főpolgármester számára rendkívül hízelgő – és újabb indulásához hivatkozási alapul szolgáló – közvélemény-kutatás reprezentatív mintavételét nem a budapesti belváros utazóközönségéből állították össze.
