Szerénytelenül azért idézem az Adria szirénje című könyvemet, mert bár a regényíró az alakjaiban és az elmesélt történet fordulataiban gondolkodik, és nem az önéletrajzát írja, hősömnek ez az Adria-életérzése valóban én vagyok. Gyerekkoromban, 5-6 évesen kaptam az első impulzust, amikor még a háború előtt anyámmal vonaton utaztunk Rijeka/Fiume felé. Sosem felejtem azt a hatalmas, völgyáthidaló viaduktot, mely után egy kanyarban egyszerre feltárult a tenger, életem első tengere, és nekem szó szerint elállt a látványtól a lélegzetem. Nem csak széltében volt óriási, hanem még emeletes is! Hogyhogy ilyen magas? Egészen a láthatárig magasodik, és mégsem zúdul ránk ez a hihetetlen víztömeg. „Aqua alta”, mondták a tengerre a régi rómaiak: magas víz. Aztán Fiuméból a hajóút Mali Losinjba (Lussin Piccolo). Ez volt apám kedvenc menedéke, míg anyámmal minden évben nagyapám felvidéki birtokán töltöttük a nyarat. Ezt az egy nyaralást kivéve. Amikor a legelső pillanatban kiderült, hogy én itt vagyok otthon.
Ez az érzés azóta sem változott. Miközben magam is bőven belesétáltam abba az életkorba, amikor hősömet elnyelettem a szelíden befogadó Adriával. Nekem ez mindenekelőtt a horvát Adriát jelenti, azt a partot és azt a szigetvilágot, mely semmihez sem hasonlítható. Az itáliai oldal nekem nem ugyanaz a tenger. Negyven éve járok a horvát tengerpartra, ismerni vélek mindent (és nem ismerek semmit), életem jókora fele össze van csomózva e csodálatos világgal. Szenvedtem és sírtam a balkáni háború szörnyűségeinek idején. És vidul a lelkem, amikor látom és tapasztalom, hogyan szedi össze magát (csupán az autópályák építésének elképesztő tempóját tekintve) Horvátország, mellyel félezer éven át annyiszor csináltunk közös történelmet (többnyire közös királyokkal). És Petar Zrinski a horvátok, Zrínyi Miklós a magyarok nemzeti költője. Mellesleg testvérek.
Az elmúlt években a háromunokás családi nyaralások Rab szigetén zajlottak. Idén változott a menetrend (így a jó) és a régóta szeretett és régóta nem látott Opatijába (k.u.k. nyelven: Abbáziába) vitt utunk a párommal, részben orvosi javallatra. Hírneves klímájú, patinás gyógyüdülő. Indulás előtt kitűnő horvát barátom lelkünkre kötötte, hogy feltétlenül menjünk el egy bizonyos vendéglőbe, mely a horvátországi csúcslistán szerepel. Persze, majd megkeressük.
Egyik este párommal elhatároztuk, hogy nagyot gyalogolunk, a tengerparton tizenegy kilométer hosszan kanyargó fantasztikus sétányon, egészen Voloskóig, az egykori halászfaluig, ahol majd jól bevacsorázunk. A bárkaringató kis kikötőben sorjázó, hangulatos vendéglők közül kinéztünk egy szimpatikusat, és valóban jól bevacsoráztunk. Már a rendelés előtt hozott ízelítő tálka finom volt: kis hal, sült padlizsán, tégelyben rizses besamel-költemény. Előételnek, életemben először, kipróbáltuk, milyen a „risotto nero”. Ez a rizottó valóban fekete, mert a tintahal tintájával ízesítik. És még nyilván sok egyébbel, mert ízvilága meglepően rafinált. Most már sajnálom, hogy évtizedeket vesztegettem el az életemből tintás rizottó nélkül. Ezentúl igyekszem pótolni. Főételnek tengeri dévérkeszeget ettünk (legalábbis azt hiszem). Mindenesetre roston sült, rendkívül ízes hal, itt legalábbis. Ugyanis a vacsora minden eleme tökéletesnek mondható, az ételeken kívül a szalvétától a kandeláberig, az elénk tolt hal-vitrintől, melyből az elkészítendő halat kiválasztottuk, a pincérig. „Na holnap elmegyünk abba a bizonyos oly melegen ajánlott vendéglőbe, az vajon mit tud” – mondtuk hazafelé battyogva a Ferenc József sétányon. A szállodában megnéztük a cédulát: Plavi podrum, azaz Kék Pince – Voloskóban.
Ott voltunk. A lottóba mért nem tudunk így beletrafálni?
