Például, hogy az alagutakat tufába vágták, s attól lettek ilyen hosszúak, hogy a tulajdonos egri érsek csak annak adott építési engedélyt, aki tőle vásárolta házához a tufát. Mivel pedig a környék bortermésének tizede az érsekséget illette, a labirintus nem is maradt üresen, egészen a tized eltörléséig. A fiatal idegenvezető lelkesen világít a kézilámpájával, szavai nyomán életre kel a múlt, és a háromnegyed óra elrepül a sáros, sötét, nagy semmiben. Hasonlóan szimpatikus, ám nem előadásra termett fiatal idegenvezető fogadja a látogatót a sárospataki református kollégium könyvtárában. Ő csak a jegyzetei segítségével mond néhány mondatot, majd magnóról szól a könyvtár története, részben az Oroszországból visszakapott könyvekről. Steril szöveg. Pedig a gyönyörű, több száz éves bibliák, énekeskönyvek és graduálok (kóruskönyvek) látványához biztos lenne még mit hozzáadni.
A két város olyan, mint a két kiállítás: Eger ki van találva, Sárospatak nincs. Pedig az adottságok hasonlóak: mindkettőnek van történelmi múltja, vára, strandfürdője, patakja-folyója, van a közelben borvidék. Eger a katolikus, Sárospatak a református egyház életében játszik fontos szerepet. Mégis, csak Egerben pezseg a turistaélet. Ott van térzene, utcákon száguldó városnéző gumikerekes „kisvonat”, no meg számtalan cukrászda és étterem, semmire sem jó holmikat áruló ajándékboltokkal. Persze Sárospatakon is jó a turistának: talál jó éttermet és kellemes szállást, csak éppen kevesebbet – mivel kevesebben is mennek oda. Pedig erre már nem lehet ok a főváros messzesége: Miskolcig autópálya vezet. Ráadásul, amit a Budapesttől mért nagyobb távolság elvesz, azt visszaadja a szlovák határ közelsége: onnan is jöhetnének látogatók, miközben Sárospatak – az egykor volt Rákóczi-birtok – vendégei átruccanhatnának Kassára, amelynek dómjában II. Rákóczi Ferenc pihen. Csak kellene valaki, aki a lehetőségeket életre kelti, s a potenciális turisták számára megvilágítja.
