Bent nincs tülekedés, kirakatnézésre odakint viszont sokan vállalkoznak. „A pucc meg a pompa nem a mi adósávunknak megfelelő” – kapok el egy beszélgetésfoszlányt, pedig odabent már nem is olyan kínos a létezés. Hagyják bámészkodni az embert, és nem szekírozzák olyan kérdésekkel, hogy „Mégis, mire gondolt a kedves vevő?”. Ha megkérdeznék, mondanám is csípőből: én speciel egy hideg vizes borogatásra, úgy homloktájt. Az árak ugyanis jobban fejbe kólintanak, mint vártam, de legalább ki vannak írva. Így nem kerül az ember olyan helyzetbe, mint a filmbéli pretty woman, aki a Rodeo Drive-on egy boltban az árak után érdeklődve lesajnáló tekintetek kereszttüzében azt kapta az arcába: „Húú, az nagyon drága”. Itt anélkül, hogy kérdezném, kiderül, a csúcsdarab egy mini gardróbbá alakítható utazóláda 3,5 millió forintért.
Amikor az olcsó darabok felől érdeklődöm, egy 7700 forintos, bőröndre applikálható, név és cím feltüntetésére alkalmas tok kerül elő. Kedvencem, az útinapló ennél drágább, 30 ezer forint. Az egy-egy konkrét városról szóló füzetek lapjain akvarellel vannak megfestve a nevezetességek, hangulatok, amelyek mellé az ember saját bejegyzéseket biggyeszthet. E füzet idegennek hat az árukészletben, de csak annak, aki még nem ismeri a tervező univerzumát. Abban ugyanis minden az utazásról szól, mindennek köze van a jövés-menéshez.
Akárcsak a szegény molnár fiának, Louis Vuittonnak, aki 14 évesen gyalog indult el Anchayból Párizsba szerencsét próbálni. Két év alatt érte el célját, ahol egy utazóláda-készítőhöz szegődött. Nála kísérletezte ki a nehéz, domború tetejű utazóládákkal szemben a könnyűszerkezetes, téglalap alakú, vászonborítású darabokat. Híressé akkor vált, amikor barátjának, aki III. Napóleon udvarába szállított ruhát, problémája akadt az abroncsos szoknyák csomagolásával. Vuitton ládát kreált a krinolin szoknyáknak, amelyek olyannyira elnyerték az előkelőségek tetszését, hogy az ügyes kezű mester kisvártatva az udvar poggyász- és csomagbeszállítója lett. Innentől kezdve sikk Vuitton termékeket használni, ami persze a hamisítók figyelmét sem kerülte el. Ellenük a mester úgy vette fel a harcot, hogy a ládát borító vásznakat variálgatta. A csíkosat a kockás, azt a monogramos és a virágmintás követte. A trükk nem kedvetlenítette el az utánzókat, akik a cég termékeit már akkor a világ leggyakrabban hamisított árucikkei címhez segítették, amikor a mester 1854-ben megnyitotta a család első párizsi üzletét. A cégéren az emballeur (csomagoló) felirat díszelgett.
A család, amelynek tagjai kétkezi munkájukkal ma is egytől-egyik részt vesznek a gyakran manuális gyártási folyamatban, minden csomagolási feladatra találnak megoldást, sőt, az egyedi megrendelésektől sem rettennek meg. Gyártottak már utazó zuhanykabint, bőröndből kihajtható ágyat, íróasztalt és könyvespolcot, valamint úti teáskészletet maharadzsák számára. Amikor valaki egyszer széket akart készíttetni velük, visszautasították a kérését, mondván, ennek semmi köze az utazáshoz. Később, amikor a hoppon maradt személy azzal fordult a céghez, hogy az utazásaihoz akar egy kényelmes széket, a cég rögtön felvette a megrendelést.
Csomagszállítás témában a ma élő és alkotó ötödik generáció is bármilyen egyedi kívánságot teljesít, miközben fél szemét a hamisítványpiacon tartja. Bár az utánzatok egyre tökéletesednek, biztosan hamis darabot tart a kezében, aki azt látja, a cég monogramja ketté van vágva, illetve, ha a bőrfülek varrásai nem sárga cérnával készültek.
