Sokat vásárolt, és a költők, írók rendszeresen megajándékozták dedikált kötetükkel. Király Júlia emlékszik rá, hogy egyre növekvő halmokban gyűlt az olvasnivaló édesapja hatalmas dolgozószobájában, míg aztán évente egyszer, a nyári szabadság két hetében átrendezte a házi bibliotékát. Ilyenkor minden kötetet egyszer kézbe vett, leporolt, és az új szerzeményeket elhelyezte a régiek közé a polcon.
Király Júlia. Minden információ egy karnyújtással elérhetõ. Fotó: Lakos Gábor
„Könyvtárban felnőni azt jelenti, hogy az ember megszokja: minden információ egy kéznyújtással elérhető” – magyarázza Király Júlia, azonnal hozzátéve: természetesen aktív internethasználó, de a számítógépes adatböngészés nem helyettesíti a könyvolvasást. Aki gyerekkorában otthon mindenütt könyvet lát, maga is az élete részének tekinti. Márpedig náluk szó szerint mindenütt könyv volt: földtől plafonig állt a könyvespolc mindegyik szobában. De még a vécét is bepolcozták, itt tartotta Király István a lektűröket, az Albatrosz-sorozatot, a Rejtő-összest. „Szerette és becsülte a minőségi lektűrt, de nem fordulhatott volna elő, hogy helyet cseréljenek mondjuk Thomas Mann műveivel” – emlékezik az értékrendre Király Júlia.
ADOMÁNY SÁROSPATAKNAK. A pátyolgatott gyűjtemény a tudós halála után nem kis fejtörést okozott a családnak. Király István életének utolsó időszakában gyakran beszélt arról szeretteinek, hogy mik a kívánságai a könyvtárral kapcsolatban. Az egyik az volt, hogy maradjon egyben. A másik, hogy lehetőleg közgyűjteménybe kerüljön. Olyan helyre, mint Sárospatak – az irodalomtörténész a legendás református kollégium egykori diákjaként sokat emlegette, mennyire szeretné a könyvtárát az alma materre örökíteni. De az ő életében még áldatlan állapotok uralkodtak Sárospatakon, így a Király-féle könyvtár még közel másfél évtizedig maradt abban a lakásban, ahol az irodalomtörténész élt és alkotott. Csak 2003-ban érkezett el a kellő pillanat. „Először térképet készítettem arról, mi hol található, majd kézbe vettem minden kötetet, és elkezdtem kiválogatni, hogy mit szeretnék megtartani. Kiderült, szinte mindegyikhez fűz emlék” – idézi fel a nehéz búcsút Király Júlia. A harmadik polcnál rájött: ez így nem fog menni. A teljes könyvtárat kell odaadni, hiánytalanul, mert ha válogat, csak harmadrendű szerzők érdektelen művei maradnak.
Praktikum és funkcionalitás
Egy valamirevaló könyvtár birtoklása megfelelő tárolórendszert kíván, amely áttekinthető rendben mutatja a bibliotékát, ráadásul az is fontos szempont, hogy a lakásnak dísze legyen. Csakhogy olykor egészségi okra is hivatkoznak azok, akik megválnak az előző generációk által féltve őrzött gyűjteménytől: egyre többen allergiásak ugyanis a porra. Manapság viszont nem divat a zárt tárolórendszer. Pedig a XX. század első felében a polgári otthonok nélkülözhetetlen tartozéka volt az úgynevezett Lingel könyvszekrény, amely hazai meghonosítójáról, Lingel Károly bútorgyárosról kapta a nevét. Az elemekből a kívánt méretre bővíthető polcrendszer olyan üvegezett ajtókkal készült, amelyek a könyvek fölé csúsztathatóak. A múlt század közepén a praktikumot elsöpörte a funkcionalitás: a könyv dísztárgyból
hétköznapi használati eszközzé vált, amellyel az olvasó ember szimbiózisban él, azaz egy karnyújtásra elérhetően szereti maga mellett tudni. A zárt könyvespolc így kiment a divatból, vissza pedig máig nem hozta az internetre kattant korszellem. A Lingel Bútorgyár azért néhány éve az örökösök jóvoltából újrakezdte a termelést, és természetesen gyártják az üvegezett könyvespolcot is. De a könyv iránti érdektelenséget jelzi, hogy amikor Királyék átadták Sárospataknak a megörökölt könyvtárat, alig tudták elhelyezni a több szobányi, tiszta fából készült értékes könyvespolcokat. Már ott tartott, hogy a legközelebbi lomtalanításkor lehordja a bútort az utcára, amikor egykori osztálytársa, Bächer Iván, a neves tárcaíró „könyvespolcot nem lehet kidobni” felkiáltással a segítségére sietett. Bächer saját lakásában és jó néhány könyvbarát ismerősénél méltó helyet talált a szekrényeknek.
Ritka a Király Júlia által örökölt könyvtárhoz hasonló méretű hagyaték, de a lapunk által megkérdezett szakértők egybehangzóan állítják: mára valahogy elveszítette értékét a könyv. „Száz lakásból jó, ha tíz-tizenkettőben találunk könyvtárat” – állítják egybehangzóan az Otthon magazin munkatársai, akik belsőépítész és lakberendező segítségével kialakított, „magas közízlésnek” megfelelő, fotózásra alkalmas lakásokban járnak. A modern otthonokra jellemző, hogy meglehetősen ritkán terveznek be könyvespolcot. Az újságírók néha kérdezik, miért nem tartanak a lakásban könyvet – a válasz gyakorta úgy hangzik, hogy a tulajdonosok az internetről töltik le azt az olvasnivalót, ami őket érdekli.
„Régebben rákérdeztem, melyik szobába kerül a könyvszekrény” – meséli egy építészmérnök, akinek a megrendelői többnyire jól menő vállalkozók. Értetlenül és zavartan néztek rá, és látta, hogy latolgatják: vajon a társadalmi státusukat is reprezentáló új otthonukhoz mennyire tartozik hozzá egy olyan díszletelem, mint egy házi könyvtár. Aztán köszönték, nem kérték.
Más esetben pedig inkább az a jellemző, hogy a hagyatékban szereplő könyveket az örökösök túlértékelik. Bak Ferenc, az Opera Antikvárium tulajdonosa rendszeresen találkozik olyan családtagokkal, akik nagy pénzt remélnek egy-egy régebbi díszkötéses irodalmi klasszikusokból álló sorozat eladásából. Majd felháborodnak, mikor kiderül: ezek a művek ma már nehezen eladhatóak, pénzben kifejezhető értékük csekély. „Igazi gyűjtő nem befektetési céllal vásárol könyvet” – állítja a kereskedő, aki néhány évvel ezelőtt tapasztalta, hogy megjelentek a piacon a spekulánsok, de hamar el is tűntek, mert nem tudtak a bizniszből nyereséggel kiszállni.
IDŐTÉNYEZŐ. Az értékes könyvek felhal-mozása sokkal inkább intellektuális szeszély, mint jó üzlet. Aki keresni szeretne a könyveken – mondják a szakavatottak -, annak nem szabad érzelmileg kötődni hozzájuk. Amikor elérkezik a szerencsés pillanat, gondolkodás nélkül kell túladni rajta, mert lehetséges, hogy soha vissza nem térő alkalomról van szó. Bak szerint ma azoknak a gyűjteményeknek van nagyobb értékük az antikváriusok szemében, amelyek egy-egy témát ölelnek fel, mert így nagyobb esély van arra, hogy a sok érdektelen darab között ritkaságok is felbukkanjanak. Az árveréseken mindenesetre döntően a második világháború előtti könyvek szerepelnek, olykor felbukkan egy-egy ősnyomtatvány is a XVI-XVII. századból, ezek kikiáltási ára hétszámjegyű.
A könyvgyűjtemények építése ma jobbára országhatárokon átívelő passziónak számít, ami egyszersmind azzal is jár, hogy az árak is nagyjából tükrözik az európai értékviszonyokat. A nyugati árak az internet használatával a legeldugottabb antikváriumokba is betörtek, ami kedvező a könyvükön éppen túladni szándékozók számára, viszont a gyűjtőknek, a vásárlóknak komoly érvágást okozhat a korábbiakhoz képest. Mégpedig azért, mert ezzel leértékelődött egy-egy gyűjtő speciális tudása, amelyet okosan kihasználva korábban „jó áron” tudott vásárolni. Tíz éve például egy tájékozatlan antikváriusnál rendkívül kedvező összegért hozzá lehetett jutni az első magyar atlaszhoz, Hevenesi Gábor 1689-es Parvus atlas Hungariae-jéhez. Ma viszont elegendő csupán a Google keresőprogramjába beütni az adott nevet, címet, és a kereskedő máris képbe kerül.
„Könyv nélkül nem tudnék létezni, könyv nélkül soha nem utazom, és olvasás nélkül nem szoktam elaludni” – vallja Király Júlia, akinek természetes, hogy otthonában saját gyűjtésű könyvtára veszi körül. És nem csak a nappaliban állnak a könyvszekrények. A hálószobában, az ágya mellett lévő polcon tartja a legszeretettebb könyveit, a Dosztojevszkij-összest, Tolsztoj, Örkény és Csehov minden művét, és Bulgakovtól A Mester és Margaritát.
