– Amikor egy lengyel barátom megtudta, hogy Varsóba készülök Önnel interjúzni, úgy reagált: végre megvan a harmadik olyan lengyel politikus, akiről a magyar sajtó ismét pozitívan ír majd. A másik kettő: Kazimierz Marcinkiewicz exkormányfő, illetve Zyta Gilowska pénzügyminiszter. Mit gondol, miért nincsenek ma Lengyelországban – és a régió többi országában – olyan politikusok, akik a nyolcvanas és a kora kilencvenes évek nagyjaihoz lennének mérhetők?
Fotó: Simon Ernõ
– Marcinkiewicz és Gilowska egyaránt tisztában vannak azzal, hogy Lengyelország Európa része, nyitottnak kell lennie az Európai Unió és a többi tagország felé, és fontos szerepet kell játszania az új Európa megteremtésében. Varsóban ma nincs sok más olyan politikus, akinek hasonlóan pozitív lenne a viszonya az EU-hoz. Gyanakvóak, nem bíznak Brüsszelben, nem bíznak „bennük”. Pedig az unió az „mi” vagyunk, nem „ők”. A másik probléma, hogy jóllehet, Lengyelországban kifejezett sikertörténet volt a gazdaság és a társadalom átalakítása, a rendszerváltásnak vannak vesztesei, méghozzá nem is kevesen. Mindezek után a mostani kormány azzal a jelszóval került hatalomra, hogy minden, ami az elmúlt tizenöt évben történt, elhibázott, igazságtalan és tisztességtelen volt. A külvilág számára ezek a politikusok anakronisztikus figurák, akik szerint ma ugyanúgy a nemzetállam a legfőbb cél, mint egykoron. Pedig ha az integráció és a globalizáció léptékeiben gondolkodunk, Európa ma egy olyan régió, ahol nem csak nemzeti, hanem európai identitástudatra is szükség van, és a kettő remekül megfér egymás mellett.
– Az átlag lengyelek is nehezen fogadják el az ország uniós tagságát?
– Szó sincs róla. A lengyel emberek nagyon is pozitívan viszonyulnak az EU-hoz. A legfrissebb felmérések szerint a tagság támogatottsága 86 százalékos.
– Akkor miért választottak EU-ellenes kormányt?
HANNA GRONKIEWICZ-WALTZ
TUDOMÁNYOS KARRIER. Miután 1975-ben kiváló eredménnyel elvégezte a varsói egyetem jogi és közigazgatási karát, az intézményen belül folytatta pályafutását. Doktori disszertációját 1981-ben védte meg, s 1983-tól a bankjogra specializálódott.
KÖZÉLETI SZEREP. A lengyel törvényhozás közjogi és üzleti jogi szakértő-tanácsadójaként dolgozott 1989 és 1992 között, és 1991-ben tagja volt a banktörvényt megszövegező bizottságnak. ■ Lech Walesa államfő 1991-ben jelölte először a nemzeti bank kormányzójának, akkor azonban a szejm még elutasította az alig ismert egyetemi professzort. Walesa 1992-ben már sikerrel jelölte újra. A következő nyolc évben az amerikai Global Finance szaklap négyszer – 1994-ben, 1997-ben, 1998-ban és 1999-ben – választott be a világ legjobb központibank-elnökei közé. ■ 2000 decemberében váratlanul lemondott, hogy átvegye az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) – Németh Miklós távozásával megüresedett – alelnöki posztját. Londonból 2004-ben tért haza, azóta a lengyel politikának szenteli az idejét.
POLITIKUSI PÁLYAFUTÁS. A jegybank elnökeként 1995-ben elindult az elnökválasztáson, de alulmaradt a baloldali jelölttel, Aleksander Kwasniewskivel szemben. ■ Az ezt követő tíz évben visszatért a pénzügyi területhez, mígnem 2005 őszén a Szolidaritás egyik utódpártja, a jobb-liberális Polgári Platform (PO) színeiben parlamenti mandátumot szerzett. ■ Ez év novemberében Varsó polgármesterévé – vagy ahogyan a lengyelek nevezik: elnökévé – választották.
54 éves, Varsóban született. Férje Andrzej Waltz mérnök. Egy lánya van, Dominika, akinek a révén már „egyszeres” nagymama.
December 2-i polgármesteri beiktatása óta csak két külföldi lapnak nyilatkozott: a Le Monde-nak és a Figyelőnek.
– A szavaiból az következik, hogy a lengyel társadalomnak legalább 30-40 százaléka az átalakulás vesztese, hiszen ennyien szavaztak tavaly a populista és EU-ellenes pártokra.
– Valóban, ha a Jog és Igazságosságot (PiS), valamint a két kisebbik koalíciós partnerét, a Lengyel Családok Ligáját és a Samoobronát is ide számítjuk, akkor még ennél is többre jön ki ez a szavazati arány. Nem hiszem, hogy ennyien lennének az utóbbi másfél évtized vesztesei, valószínűleg csupán arról van szó, a lengyelek ekkora hányada hitte el az ígéreteket, és ennyien vágynak arra, hogy egyik napról a másikra jobbá váljék az életük. Más kérdés, hogy az előző négy évben az országot irányító, Leszek Miller vezette baloldali kabinet volt az átalakulás óta a legrosszabb kormányzat. Áthatotta a korrupció, saját céljaira használta fel a titkosszolgálatokat – egymást érték a botrányok.
– Ez a baloldal ma tagja a frissen alakult Baloldal és Demokraták pártkoalíciónak, amelynek támogatása nélkül Ön nem nyerhette volna el a polgármesteri széket. Milyen együttműködésre készül a baloldallal?
– Nos, Varsót az elmúlt négy évben a PiS kormányozta, és ez idő alatt semmi sem történt. Leszámítva a varsói felkelésnek emléket állító múzeum létrehozását, amit természetesen magam is nagyra értékelek, hiszen az édesapám is részt vett a felkelésben. A varsói polgármesteri széket Lech Kaczynski csupán ugródeszkának tekintette, amelynek segítségével az elnöki palotába juthat. Már a mandátuma harmadik évben az elnökválasztási kampány kötötte le a figyelmét és az energiáit. Az utolsó esztendőben pedig ezek után két ügyvivő polgármester állt Varsó élén. A főváros nagyon megszenvedte ezeket az éveket: nem véletlen, hogy a tavaly őszi elnökválasztáson a Polgári Platform színeiben induló Donald Tusk – miközben országos szinten alulmaradt – Varsóban 60:40 arányban legyőzte Lech Kaczynskit. Majd a mostani önkormányzati választáson: elnyertem a polgármesteri széket, méghozzá úgy, hogy Marcinkiewicz személyében a PiS, sőt, az ország jelenlegi legnépszerűbb politikusát sikerült magam mögé utasítanom. Ami a baloldali vetélytársat, Marek Borowskit illeti, a helyzet az, hogy vele több kérdésben is azonos platformon voltam. Ezzel együtt nem a párt valamely vezetője, hanem a volt államfő, Aleksander Kwasniewski volt az, aki kiállt mellettem, második fordulóbeli támogatásáról biztosított. Igaz, ha őszinte akarok lenni, ő is inkább csak úgy „véletlenül”. Mindketten tagjai vagyunk a „Lengyel Davosnak” nevezett Kryniciai Gazdasági Fórum igazgatótanácsának, amely az idén éppen az önkormányzati választások két fordulója között tartotta őszi ülését. A sajtótájékoztatón az újságírók nem hagyták ki a ziccert, hogy a kampány kellős közepén megkérdezzék az egykori köztársasági elnöktől: mit gondol Hanna Gronkiewicz-Waltzról. Ő pedig csupán erre a kérdésre válaszolva közölte, hogy rám fog voksolni.
– Ez a baloldali bizonytalankodás csak még kérdésesebbé teszi, együtt akar-e működni velük a jövőben?
– A kampányban Marek Borowskival számos, az önkormányzat működését érintő lényegi kérdésben is azonos állásponton voltunk. Ilyen mindenekelőtt az oktatás, amelyet illetően természetesen mindketten elutasítottuk a miniszteri székben ülő Roman Giertych, a szélsőjobbhoz húzó Lengyel Családok Ligája pártelnöke oktatáspolitikáját, de általában is hasonló volt a programunk. Erre alapozva megállapodást kötöttünk az oktatási együttműködésről. Azaz nem koalícióról egyeztünk meg. A másik olyan terület, amelyet illetően egyetértettünk, a város szegény, leszakadó, illetve jómódú negyedei közötti életszínvonalbeli különbségek csökkentése, a társadalmi kohézió erősítése. Harmadszor pedig – miközben valójában ezt kellett volna az első helyen említenem – ott van a decentralizáció kérdése. Mind én, mind Borowski több hatáskört akartunk juttatni a fővárosi kerületeknek. Ezzel szemben a PiS a minél teljesebb centralizációt hirdette, mindent maguk akartak ellenőrizni és irányítani.
– Pártja, a Polgári Platform a Szolidaritás mozgalomból nőtt ki. Gondolja, hogy a szavazói, a párt veterán tagjai megbocsátják Önnek, ha együttműködésre lép a posztkommunistákkal?
– Hangsúlyozom, nem akarok koalícióra lépni a baloldallal, más kérdés, hogy az említett három kulcskérdésben adott esetben együtt fogunk szavazni.
– Budapest főpolgármestere sokszor vívott elkeseredett politikai háborút a pártjával ellentétes oldalon álló kormányzattal. Mire számít, Ön milyen együttműködést, milyen modus vivendit lesz képes kialakítani Jaroslaw Kaczynski kormányával?
– Először is le kell szögeznem, hogy jómagam igencsak hozzászoktam az effajta ellentétekhez. A nemzeti bank kormányzójaként elég sok csatát megvívtam a mindenkori kormányokkal. Viszont úgy gondolom, mindkét Kaczynski fivér Varsóban született és itt nőtt föl, és feltehetőleg a jövőben is a főváros lelkes lokálpatriótái lesznek. Azaz remélem, nem fognak hátráltatni abban, hogy fejlesszem a várost. Majd meglátjuk, hogyan fog mindez működni. A magam részéről optimista vagyok.
– Ezek szerint nem készül háborúra a kormánnyal?
– Nem úgy indulok neki a következő négy évnek, hogy háborúra készülök. Másrészt viszont nagyon kemény, kitartó és hatékony tudok lenni, ha harcra kényszerítenek.
– Nem hiába nevezte el Önt a sajtó a jegybanki időkben tanúsított kérlelhetetlen antiinflációs elkötelezettsége miatt „a lengyel pénzügyek Vasladyjének”. Ugyanezzel az elszántsággal készül védeni Varsó érdekeit is?
– Feltétlenül. Arra kaptam mandátumot, hogy fejlesszem a várost és orvosoljam a problémáit. Tegyem rendbe a tömegközlekedést, építsek hidakat, újítsam fel az utakat, húzzak föl kongresszusi és konferenciaépületeket…
– Mindehhez azonban pénz kell, ám mind a költségvetési, mind az uniós támogatások megszerzéséhez szükség lehet a kormányzattal ápolt jó viszonyra. Ráadásul, Budapesttel ellentétben, Varsó csupán egy a lengyel nagyvárosok közül, s megtörténhet, hogy a Kaczynski-kabinet inkább a kormánypárti városoknak adja a pénzt. Nem tart egy effajta versenyfutástól?
– Először is a legfontosabb kérdések a városi közgyűlésben dőlnek el, ahol a Polgári Platformnak többsége van. De arra is készülök, hogy az eddigieknél jóval több külföldi magántőkét próbálok Varsóba csábítani.
– Milyen eszközökkel?
– Mindenekelőtt átgondolt városmarketinggel. S talán az sem szerénytelenség, ha azt mondom: a nevemmel. A személyes hitelemmel, amelyet az elmúlt másfél évtizedben nemzetközi szinten megszolgáltam.
– Annak idején Lech Walesának kétszer kellett jegybankelnöknek jelölnie, míg a szejm áldását adta a személyére. Márpedig az államfői posztért 1995-ben egyszer már harcba szállt. Nem lehet, hogy a második próbálkozás e téren is meghozná a sikert?
– Attól tartok, ehhez még nem érett meg az idő. Úgy kilenc-tíz évvel ezelőtt találkoztam Hillary Clintonnal, és ő akkor azt mondta nekem, hogy az Egyesült Államok még nem áll készen egy női elnökre. Nos, Lengyelország talán a lányom idején tart majd ott, hogy elfogadjon egy női államfőt.
– Azért 2010-ben elindul az elnökségért?
– Nem, nem. Mondtam, ez a feladat a lányom generációjára vár.
