Tizenkilencedik századvégi neorokokó bútorokkal rendezte be előszobáját, vendégfogadó szalonját és a folyosóról is látható hálószobát egy első generációs, jól kereső értelmiségi menedzser házaspár. A bútorokat nem örökölték, hanem komoly pénzekért régiségboltokban válogatták össze, s a stílushoz igazították a képeket, szőnyegeket is. A reprezentációs helyiségeknek biztos hátteret kellett sugározniuk, saját maguknak azonban kialakítottak egy másik nappalit is, ahol a széles, modern fotelekben – szemben a törékeny aprócska antik székekkel – kényelmesen elnyújtózva lehet tévézni a gyerekekkel.
A tárgyak jeleznek, üzenetük van. Egy szobába belépve óhatatlanul feltételezünk valamit a lakója mentalitásáról, anyagi helyzetéről, értékrendjéről, legyen szó antik bútorokkal vagy éppen divatos távol-keleti tárgyakkal díszített helyiségről, a szocialista időket idéző, elemes szekrényfalról vagy üres térről, amelyben csak egy hálózsák hever. A berendezés a lakók valós vagy sugallni kívánt státusáról is üzen. Többnyire nem is tudatosul a szándék, hogy azért veszünk antik bútorokat, hogy egy régi polgári család biztonságát sugározzuk; az így döntők inkább azzal indokolják a választást, hogy ezt találják szépnek. Az antik berendezési tárgyaknak Magyarországon a nyolcvanas évek közepétől tapasztalható visszafogott reneszánsza mögött nemzetközi divatok és mélyreható társadalmi változások is állnak.
 |
Középcsoportok
A HAGYOMÁNYOS KÖZÉPOSZTÁLY. Almási szerint ide azok tartoznak, akik nem adták el a családi ezüstöt, ám ennél is fontosabb, hogy a gyerek kijárta a jogot (orvosit). Fura tulajdonságuk, hogy nem keveredtek más csoportokkal. Itt hiába van valakinek sok pénze, ha nem tudja, hogyan írják Debussyt, baj van.
AZ UTOLSÓ 10-15 ÉVBEN MEGFUTOTTAK. Itt nem szégyen a gazdagság és annak tárgyakban való jelzése sem. Ez az első generációs társaság maga küzdött meg a sikerért, de nem biztos, hogy gyermekei is öröklik vállalkozói tehetségét.
AZ ÚJ TUDÁS-ELIT. Az ide tartozók „a tudás egérútján” akarnak bejutni a középosztályba. Mindent megtanulnak, amit érdemes, nem az iskolai osztályzatért, hanem mert a kezükön holnap már pénz/státus lesz belőle. Ehhez könyökük is van, és tudják: a cápákat meg az elkényeztetett úri gyerekeket csak így tudják lekörözni. |
|
|
|
|
VISSZA A GYÖKEREKHEZ. „A korábbi évtizedek modernitásközpontúságával szemben a nyolcvanas években világszerte felerősödött a tradíciók felé fordulás, a gyökerek keresése” – magyarázza Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor, a kulturális antropológia kutatói. A nejlonruhák és műanyag élelmiszerek kultusza után ekkor kezdődött a visszatérés a természetes alapanyagokhoz, a futószalagon gyártott tömegcikkek helyett az egyedi tárgyakhoz. Ez felértékelte a kézzel készített régi holmikat, amelyeket a megelőző évtizedekben sokszor még elavult kacatnak tekintettek, sokan ki is dobtak. (Az ezredfordulón azonban jött egy újabb hullám, s a modern és távol-keleti elemekkel színesített stílus váltotta fel ezt a divatot.) A két évtizeddel ezelőtti trendre Magyarországon rásegített a rendszerváltás, akkor egyszerre kerülhettek újra elő a szocializmus idején háttérbe szorított nemesi, polgári és paraszti hagyományok, s velük párhuzamosan élénkült fel szélesebb körben a kiiktatott múlt tárgyi emlékeinek, a polgári létet szimbolizáló „családi ezüstnek” a kultusza.
A rendszerváltás másik hozadéka, hogy a társadalmi különbségek nőttek, sok ember státusában hirtelen emelkedés következett be. Az új vagyonok összegyűjtői párhuzamosan megkezdték megfelelő tárgyi és szimbolikus világ felépítését: ide tartozik, ha valaki elitsportokba kezd, gyerekeit rangos magániskolába járatja. Az új gazdasági elit persze a lakáskultúrában is próbálja a hirtelen ugrást áthidalni. Egyedileg összeválogatott „tüzép-barokk” porták éppúgy akadnak ebben a körben, mint lakberendező felkérésével készült ízléses, összehangolt lakásbelsők. Hallani olyan esetről is, hogy a hirtelen meggazdagodott házaspár egy könyvtáros szakembert bízott meg otthoni könyvtárának összeállításával, amit majd a gyerekeik olvashatnak. A hiányzó családi múlt utólagos megteremtésének példája, mikor az ősök fotói alapján arcképeket festetnek a leszármazottak. A kilencvenes évek bűvszava az apróhirdetésekben a „polgári lakás” volt, a két világháború közti életforma utáni nosztalgiaként.
A hajdani középosztályt egyszerűbb körülírni, mint ma az ebbe a vitatott kategóriába sorolt csoportokat. Abban viszonylag egyetért a társadalomtudomány, hogy 1945 előtt a középosztály két fő csoportját egyfelől a „polgárság”, a banki, ipari tulajdonos vagyonos réteg, másfelől az „úri középosztály”, az állami hivatalnokok tették ki, utóbbiak közül sokan a birtokukat vesztett nemességből. A szocializmus idején mindkét csoport hátrányos helyzetbe került, vagyonukat elvesztették. „A fű alatt azonban továbbéltek, a családban átmentődtek az értékek” − mutat rá Utasi Ágnes szociológus. Szerinte a mai középosztály egyik csoportját ennek a rétegnek az általában értelmiségi pályán maradó leszármazottai képezik. Melléjük csatlakoztak a munkás-paraszt származású első generációs szakértelmiségiek a szocializmus idején, majd harmadik csoportként a nyolcvanas évektől a vállalkozói kör, amely akkoriban a második gazdasággal párhuzamosan kezdett kialakulni. (Almási Miklós ugyancsak három csoportos besorolását lásd külön.)
SZERVIZOSZTÁLY. A lakosságban mai is kisebbségben vannak azok, akik szerint egyáltalán kialakult volna egy új polgári középosztály (felmérésünk eredményeit lásd külön). A társadalmi közérzet szerint inkább egy gazdagokra és szegényekre kettészakadt országban élünk. „A középosztályt nem a jövedelem, hanem a strukturális pozíció határozza meg” − vélekedik ugyanakkor Lengyel György szociológus, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója. Ő önálló csoportnak tartja a középosztályon belül a szolgáltatási szférában dolgozó, egyre növekvő számú „fehérgallérosokat”. Szerinte történelmi véletlen, hogy a rendszerváltás egybeesett az ágazatok átstrukturálódásával, mikor a mezőgazdaságból és iparból a szolgáltató szektorba áramlottak a foglalkoztatottak.
Egyetértés talán csak abban van, hogy a hazai középosztály nem egységes. A titkárnő és a menedzser, a belülről még megosztottabb vállalkozói réteg, a tanár vagy a szabadúszó kutató életformája sok-sok téren különbözik. Talán nem véletlen, hogy felmérésünkben még azok közül is csak a kisebbség sorolta magát a középosztályhoz, akik szerint kialakult már ez a réteg a mai Magyarországon.
„Az átlagnál piacképesebb a munkaerőpiacon, az átlagnál nagyobb anyagi biztonsággal, műveltséggel és bizonyos autonómiával rendelkezik” – sorolja a középosztály ismérveit Utasi Ágnes. Kutatásai alapján a belülről jócskán rétegzett, alsó, közép és felső középosztály ma legfeljebb a magyar társadalom egyharmadát teszi ki. Az „autonómia” tantárgyból azonban ők is megbuknak: „Hiányzik a közéleti szerepvállalás, a társadalmi tudat, alacsony a részvétel a civil szerveződésekben. Ha ezekről lemond a középosztály, akkor nem kívánja kontrollálni a társadalmat” – indokolja az elégtelent Utasi.
Márpedig a középosztály, s a polgár – ma olyannyira vitatott, hogy szociológiai kategóriaként nem is szívesen használt – fogalmába ezek az értékek klasszikusan beletartoznak. Az 1939-es Új Idők Lexikona szócikke szerint „általában a középosztály viszi az ország kulturális életének fenntartásában és a művelődés terjesztésében a vezető szerepet”. „A két világháború közti polgár eszményének a mai középosztály csak csökevényesen felel meg” – erősíti meg Lengyel György. A kialakuló nagypolgárság identitásának akkor része volt a másokról való gondoskodás és a közéleti szerepvállalás, a vagyon és a műveltség emberei még nem távolodtak el egymástól. A passzivitás oka egyrészt, hogy a szocializmusban hiányzó civil szféra csak fokozatosan épül vissza, illetve, hogy sok esetben a munkaerőpiacon sem annyira szabad ez a réteg, így „kevésbé ugrálhat”.
KAVALKÁD. A sokféleképpen tagolt, identitáshiánnyal terhelt középosztály természetesen egységes tárgyi kultúrával sem rendelkezik. Nagy a kavarodás a lakásokban. A világháború előtti, ma antiknak számító holmik megőrzése még a polgári származású családokban is sporadikus: nagy szerencse kellett egyáltalán a megmaradásukhoz. „Sajnos éppen a leggazdagabb tárgykultúrával rendelkező felső- és középrétegek mentek tönkre, eszközeik megsemmisültek, széthordták őket” – emlékeztet Gyáni Gábor történész, a dualizmus kori és két világháború közti tárgyi kultúra kutatója. A tárgyak megőrzéséhez szellemi folytonosság is kell – azaz, a nagyapa könyvtárát nagyobb eséllyel tartja becsben a szintén értelmiségi leszármazott. A klasszikus holmik egyébként nemcsak a társadalmi felemelkedésben, de a lecsúszásban is támaszt, kapaszkodót nyújthatnak. Emlékezést a dicső múltra, amelyből a jelen nehézségei közt is erőt lehetett, illetve lehet meríteni. Az ötvenes években egy kitelepítésből visszatért idős házaspár egyetlen kincse, „családi ezüstje” a régi porcelán étkészletből megmaradt egy darab teríték volt, ám a nagypapa minden nap abból ebédelt a szintén egyetlen ezüst evőeszközzel, a „régi dicsőség” emléke tartotta benne a lelket.
Az idő előrehaladtával sokaknak ma is egyre fontosabb a múlt. Mind többen vannak úgy, mint az a hölgy, aki tizenöt éve még örült is, hogy a bizományi fillérekért megszabadította a megörökölt thonet székektől és szecessziós komódtól, amelyeket nem tudott hova tenni, ám ma már bánja, hogy elkótyavetyélte a családi régiségeket. Draveczki Julianna lakberendező gyakran kap felkérést olyan tárolók, vitrinek tervezésére, ahol a családi ezüstkészletet, porcelánt szépen meg lehet mutatni. Ezeket azonban a többség evéshez ritkán veszi elő.
A mai polgári értékrend racionális. Nem engedi, hogy az értékes reprezentációs tárgyat a hétköznapokban elkoptassák. Igaz, ha a következő nemzedék számára „családi ezüstöt” akar örökíteni, aligha hagyatkozhat napjaink eldobható tömegtermékeire. „A határvonal az, amit javíttatni se érdemes” – mondja R. Nagy József, aki a korszellemet a kukákban, szeméttelepeken is kutatja, s talált már új bútorokat, komplett barkácskészletet kidobva. Igaz, a drága modern designbútorokkal már hagyományteremtő tartósságot is ígérnek a tervezők.
De örökletes-e maga a középosztály, azaz: az ide tartozók gyermekeinél reprodukálódnak-e az előnyök? Utasi Ágnes igennel szavaz: a biztos anyagi háttér több esélyt ad a fiatalnak az útkereséshez, a neki tetsző foglalatosság megtalálásához, s a kulturális tőke könnyen transzformálható és örökíthető. Lengyel György ellentmond: „A családi átörökítőképesség fontossága a polgári hagyományt ápoló famíliák egyik kedvenc mítosza, amire kevés a bizonyíték. Ma az iskolai képzés fontosabb az érvényesülésben.”
A globális folyamatok, amelyek során egész társadalmi csoportok válnak feleslegessé a munkaerőpiacon, az állástalanságnak való kiszolgáltatottság, a diplomák elértéktelenedése azonban bizonytalanná teszik a középosztály felnövő gyermekeinek jövőjét. Még ha a XXI. század nem is tartogat olyan gyilkos katasztrófákat a számukra, mint amilyenekben a mögöttünk hagyott XX. igencsak bővelkedett.
