Ő ahhoz az Amerikában és Nyugat-Európában is jól ismert üzletember-értelmiségi típushoz tartozik, aki a hivatásától minél távolabb eső területen keresi és találja meg a hobbiját. Van, aki Shakespeare-szonettekből doktorál, és van, aki meghatározott iparművészeti tárgyak gyűjtése révén fedezi fel magának egy-egy nép kultúráját.
HAGYOMÁNYOK. A hazai szőnyegbarátokat elsősorban a más kultúrák iránti tisztelet vagy a családi örökség továbbvitele mozgatja. Pedig aki a hazai lakberendezési áruházak kínálatából indul ki, aligha gondolná, hogy a keleti szőnyegek gyűjtésének tekintélyes hagyománya van Magyarországon. Olyannyira, hogy a kontinentális Európa első szőnyegkiállítását is Pesten rendezték, 1886-ban. A világháború előtti nagypolgári otthonok természetes tartozékai voltak a padlóra terített nagy értékű, kézi csomózású gyapjak és selymek. Ennek szomorú bizonysága, hogy a hírhedt „aranyvonat” leltárjában 5250 drága keleti szőnyeg szerepelt – és tűnt el, szó szerint, szőrén-szálán. De az Iparművészeti Múzeum a maga 800 darabos, kiállító hely hiányában raktárakban heverő gyűjteményével ma is minden komoly szakkönyvben a világ legnagyobbjai között szerepel.
Dénes Sándor és Reök Cecília. A globalizáció nyomja fel a selyemszõnyegek árát. Fotó: Lakos Gábor
Van tehát mit újraéleszteni. Speciális iparművészeti cikkről van szó, amelynek a legkiemelkedőbb darabjai egyben műtárgyak is. A használatban elkopnak, korántsem olyan maradandóak, mint a festmények vagy a szobrok, de azért néhány fennmaradt régebbi híresebb darab ára vetekszik a kortárs európai képzőművészet jobb alkotásaiéval. A Sotheby’snél hét éve 2,43 millió dollárért kelt el egy XVI. századi mestermunka, egy másiknak a Christie’snél tornázták fel 2,35 millióig az árát. Az aukciós darabokra szolid kereslet jellemző a gyűjtők körében, ám érteni kell a vásárláshoz. Két azonos régióból származó, egyforma méretű, hasonló gyapjú- és színezékanyag felhasználásával készült szőnyeg ára között többszázezres, akár többmilliós különbség is kialakulhat, ha az egyik jó, a másik viszont erősen viseltes állapotú. Egy XIX. századi perzsa Heríz szőnyeg például csúcs leütési áron, 5 millió forintért kelt el idehaza egy 2000-es aukción, míg egy kopott példány nem sokkal később 150 ezerért talált új gazdára. De ez sem minden. „Bizonyos szőnyegtípusokért megőrülnek az emberek, függetlenül attól, hogy az például XVII. vagy XVIII. századi. Pusztán azt ismerik el az árban a vevők, hogy az egy bizonyos mintát követ” – mondja egy kereskedő.
Az antik szőnyegek sajátja az is, hogy sok esetben olcsóbban megszerezhetők a napjainkban csomózott, hosszabb életnek elébe néző míves új termékeknél. A ma készülő legszebb perzsa selymek vásárlói viszont a lakáskultúrát párosítják a befektetéssel. Ennek a kategóriának is megvannak a megbízható forrásai. A leghíresebb iráni mesterek akkora tiszteletnek és anyagi jólétnek örvendenek, mint a legnevesebb nyugati divattervezők, készülő munkáikat már a szövőkeretről felvásárolják az elsősorban japán és arab érdeklődők.
Minderről már Dénes Sándor mesél, aki párjával, Reök Cecíliával együtt az üzletet a kulturális misszióval ötvözi. Ő már több mint hobbi-gyűjtő, de nem is szokványos kereskedő. Könyvvizsgáló cég tulajdonosaként és címzetes egyetemi docensként nyitott nemrégiben galériát egy nagy budai bevásárlóközpontban, sok év anyagi és tudástőkéjét fektetve be. Tíz éve vette az első selyemszőnyegét Kínában, majd jött a máig ható nagy tanulság, az isztambuli bazár, és a rutinos kereskedő, aki egy „igazi kaiserinre” beszélte rá.
Ma már ezzel nem lehetne megetetni. Pontosan tudja, hogy az „igazi kaiserin” is Kínában készült, hasonlóan a bazárokban és az előkelő bécsi üzletekben található „ritkaságok” jelentős részéhez. Azóta nem egy gyűjtőt volt kénytelen kiábrándítani, aki féltve őrzött kincsével büszkélkedett neki. Mosolyogva emlékezik arra a San Franciscó-i kereskedőre is, aki őt kérte, hogy okítsa ki, mi a különbség perzsának árult kínai másolatai és az eredetiek között.
A mai szőnyeg ugyanis abszolút bizalmi portéka. „Az ember sokszor a történetbe szeret bele, amit az arab vagy közel-keleti, iráni kereskedő kerekít az adásvétel tárgya köré, és úgy ugrik bele a vásárlásba” – mondja Hetényi Csaba, aki azért a nomád szőnyegekkel kevesebbet kockáztat. Itt az árkategória néhány százezer forintig terjed. Az igazi selyemáru viszont többmilliósra is felugorhat, mérettől és négy másik összetevőtől függően.
„Ha egy kereskedő azzal indít, hogy milyen csomószámú a szőnyeg, akkor a legjobb kifordulni az üzletből” – avat be egy kisebb titokba Dénes Sándor. Fontos persze, hogy milyen a csomózás sűrűsége (négyzetméterenként legalább egymilliónak kell lennie), de még lényegesebb a színvilág, a design és a selyem minősége. A legismertebb mesterek évszázados hagyományok alapján keverik ki a fehér selyemszálakat színező festékanyagaikat, amelyek éppoly egyedileg jellemzőek rájuk, miként a mintákban tükröződő kreativitásuk. Dénes Sándor és az Iparművészeti Egyetemen végzett Reök Cecília mindezt nem csupán könyvekből tanulta ki, hanem a helyszíneken szerzett tapasztalatokat: a nagy múzeumok, gyűjtők, aukciós házak kollekcióinak áttanulmányozásától kezdve egészen Kasmírig, a kaukázusi hegyi falvakig, a teheráni bazárig, a világhírű kumi mesterek otthonaiig. „A legnagyobbak, mint Masoomi, Kafaiezade vagy Noori belecsomózzák a szignóikat is a szőnyegekbe, és ezeket soha senki nem meri másolni” – ad további támpontot az egyedi alkotás felismeréséhez a galériatulajdonos.
De talán nem is ez a legmeggyőzőbb érv, hogy a napjainkban készült selyemszőnyeg – egy bizonyos kategória felett – kiváló befektetés lehet, hanem maga a globalizáció. Száz éve még a törökországi Herekében voltak a legjelentősebb műhelyek. Manapság akire az isztambuli bazárban eredeti Herekét akarnak rátukmálni, legalább fényképes származási igazolást kérjen, így esélye lehet az utólagos perre. A hetvenes évek gyors iparosodása óta ugyanis gyakorlatilag nem maradt senki Törökországban, aki napi egy-két dollárért hónapokig, évekig kötné egymás után a selyemcsomók millióit egy néhány négyzetméteres műtárgy kedvéért.
A központok áttevődtek Kínába (de ott is egyre inkább teret nyer a gyári termék és a pamut alapra csomózott műselyem), a politikai kiszámíthatatlanság tartós légkörében élő Kasmírba és mindenekelőtt Iránba, azon belül is Kumba, amely még Reza Pahlavi sah alatt nőtte ki magát a perzsa selyemszőnyeg-készítés Mekkájává. Talán ha egy-két évtizedig maradhat meg annak. A globalizáció ugyanis Khomeini országát sem kíméli. „Iránban az elmúlt két évben 30-40 százalékkal mentek fel az árak, mivel a korábbi 5,3 millió emberből már 1,5 millióan felhagytak a szőnyegcsomózással” – említi meg Dénes Sándor. A dollármilliomossá gazdagodott kumi mesterek is már nagyobb üzletet látnak a teheráni ingatlan-boomban, szőnyegeket inkább csak a saját kedvtelésükre terveznek. Húsz-harminc év múlva elfogy az utánpótlás. A selyemszőnyegek értéke jelenleg nagyjából a dollárlekötések felett, évi 5-7 százalék között emelkedik, harmincéves távlatban azonban nagy ugrás prognosztizálható az árakban.
BEVEZETŐ ÁRAK. Dénes Sándor a 2×3 méteres méretnél jelöli meg a befektetési kategóriát, idehaza ez jelenleg 4-5 millió forintért szerezhető be. Érdemes összevetni a kínálatot a bécsi szalonokéval, hogy kiderüljön, az egyelőre még nyomott hazai piacon valóban bevezető árakon dolgoznak-e a kereskedők. Bár a megkérdezett galériások egyöntetűen úgy látják, hogy a kormány „a kezükre dolgozik”: az őszi adóváltoztatások után megélénkült az alapvetően befektetési célú kereslet. Dénesék is azt tapasztalják, hogy a nyáron, az MKB Bank Váci utcai székházában megrendezett kiállításuk idősebb látogatói még az 1945 előtt családi miliő után nosztalgiáztak, ám megrendelőik újabban egyre tudatosabban ötvözik a modern lakáskultúrát a befektetéssel. A fő vásárlói kör, a budai villák tulajdonosai egyszerre 5-10 szőnyeget is kérnek kivinni, hogy a berendezéshez tudjanak válogatni belőlük.
