Számos igen pozitív eredményt értünk el külkapcsolatainak fejlesztésében, de elmulasztottuk azt, hogy ezeket a változásokat megvitassuk a közvéleménnyel, és egységes, koherens rendszerbe fejlesszük. Ez nem is volt akkor probléma, amíg a külpolitika alapirányai szinte önként adódtak. A NATO- és EU-csatlakozás mint nemzeti cél nagyjából megszabta a haladás irányát, és egyfajta alkalmazkodási kényszert is létrehozott. A külpolitikának a csatlakozás elősegítése volt a fő célja; minden, ami ezt elősegítette, beleillett a fő irányvonalba, minden, ami ezt gátolta volna, kilógott abból. Ezért (is) tűnhetett a magyar külpolitika „alkalmazkodónak” az elmúlt évtizedben, és érhette az a nagyrészt igazságtalan vád, hogy a rendszerváltozással csak a fővárosok cserélődtek ki – Moszkváról Brüsszelre, illetve Washingtonra -, ahonnan az instrukciókat kapjuk.
“A magyar külpolitika mögé szilárd belpolitikai hátteret kell teremteni, ami nem mellesleg a kiszámít-hatóságnak is elõfeltétele.”
Fotó: Kalló Iván
SEM OK, SEM ÜRÜGY. A csatlakozás megtörténtével azonban ez a helyzet megszűnt. A csatlakozás sem ok, sem ürügy nem lehet többé a kezdeményező, a nemzeti érdekek sajátos, új körülmények között történő előmozdítását szolgáló külpolitika kialakításával szemben. Csakhogy ez 2004 után nem történt meg, mivel a kormányzat nem tulajdonított ennek megfelelő jelentőséget, s így kényszerzubbonyt húzott a külpolitika alakításában leginkább érdekelt és érintett szervezetekre, beleértve a külügyi és a honvédelmi tárcát, s a nem-kormányzati szervezeteket is. Lehetőség sem nyílt erre, mivel a belpolitika kicsinyes, nem is feltétlenül igazi pártpolitikai érdekeket agresszívan előtérbe toló szempontjai még a külpolitika terén is lehetetlenné tették a párbeszédet, miáltal eleve meghiúsították annak a nemzeti konszenzusminimumnak a kialakítását, amely a sikeres külpolitika nélkülözhetetlen előfeltétele és egyben fundamentuma.
Most talán némi változás következik be ezen a területen. Jól látható az új külpolitikai stratégia kialakítására irányuló kormányzati szándék, és érzékelhető a párbeszédre való törekvés is. Ideje tehát a külpolitikai stratégia alapelemeinek felvázolásával foglalkozni.
A külpolitikai stratégiának abból kell kiindulnia, miként látjuk a világot, amelyben élünk. Ebben pedig hihetetlenül nagy változások mentek végbe az elmúlt évtizedben. Olyanok, amelyek sokkal nagyobb mértékben változtatták meg a világ arculatát, mint a kommunizmus bukása alig egy évtizeddel ezen változások előtt. Elkezdődött az államok kizárólagosságán alapuló nemzetközi biztonsági rendszer eróziója. Olyan szereplők jelentek meg a színen, amelyeknek – bár hatásuk vetekszik velük – nem államokként viselkednek, és ezért nem is tagozódnak be az államokra alapuló szisztémába, azaz „kilógnak” a nemzetközi jog és intézményrendszer kereteiből. Sőt, nem is kívánnak abba integrálódni; sokkal inkább a megváltoztatásában érdekeltek.
Alapjaiban kérdőjeleződnek meg azok az elvek – és értékek -, amelyekre a modern nemzetállam épült. Egyfelől a posztindusztriális társadalmakban a nemzet mint érték erodálódik. Másfelől a globalizáció miatt a nemzetközi rendszerben elkerülhetetlenül megjelenő, de az abba integrálódni képtelen (következésképpen a globalizáció által leginkább fenyegetett) társadalmak egyre agresszívabban szembekerülnek az őket megjelenítő, fejletlen és minőségileg más alapokra épülő államokkal, és ezen keresztül mind erőteljesebben feszegetik a nemzetközi rendszer kereteit.
Második lépésként meg kell határoznunk a valóságos nemzeti érdekeinket. Ez nem könnyű feladat, és absztrakt módon nehezen is értelmezhető. Az azonban bizonyos, hogy elkerülhetetlen annak definiálása, mit akarunk elérni az ország és a nemzet fejlődésének előmozdításában, és alapvetően alkalmazkodó vagy pro-aktív szerepre kívánunk-e berendezkedni. Ez a döntés nem az ország méretétől vagy gazdagságától függ. Igaz, a pro-aktív szerepvállalásnak határokat szabnak az adott ország lehetőségei, de kicsi és nem túl gazdag ország is kitűzheti célul, hogy nemzeti érdekeit kezdeményezően érvényesítse, ne egyszerűen a külvilághoz történő alkalmazkodással.
Mindkettőre van pozitív és negatív példa is. Magyarország számára leginkább a holland minta lehetne érdekes. Hollandia évtizedek óta jelentős szereplője a nemzetközi politikának – és ebből komoly előnyöket kovácsol -, mindenki számol vele, mindenki figyelembe veszi érdekeit azokon a területeken, ahol ezt ambicionálja. De ilyen volt a magyar külpolitika is az 1980-as évek végén és az 1990-es évek első kétharmadában, amikor a hazai politika elit egyetértett a célokban és a módszerekben. Meg is volt az eredménye: Magyarország nemzetközi tekintélye és befolyása messze meghaladta az ország méreteiből és gazdasági erejéből adódó mértéket.
AMBÍCIÓSZINT ÉS PRIORITÁSOK. Alapvető fontosságú az ambíciószint meghatározása és az ehhez tartozó prioritások kialakítása, továbbá az, hogy ezek mögé sikerül-e felsorakoztatni kormányzati ciklusokon átnyúlóan a politikai osztályt. Ez a két kulcskérdése a magyar külpolitikának (a belpolitikának és a gazdaságnak úgyszintén, de ez nem tartozik e cikk kereteibe).
A harmadik kulcskérdés, amely az előzőekkel szorosan összefügg: hogyan tudjuk elképzeléseinket megvalósítani azon keretek között, amelyeket a NATO- és az EU-tagság kínál. Magyarország mindeddig nem volt képes arra, hogy olyan politikát alakítson ki, amely ezeket az új feltételeket figyelembe veszi. Az EU-t leginkább készpénz-automatának tekintjük, és az egyetlen igazi prioritásunk az, hogyan lehetne minél több pénzt kicsikarni az uniótól (és azt – jó esetben – minél hasznosabban elkölteni). Ez valóban módfelett fontos prioritás, de csak igen korlátozott érdekérvényesítést tesz lehetővé. Ráadásul azzal is járhat, hogy a többi tag egyre ferdébb szemmel tekint majd ránk, mint olyan országra, amely csak a saját rövid távú érdekeivel törődik, és azokat nem képes beilleszteni az unió közös érdekeibe. Ugyanez a helyzet a NATO-val is. A védelmi szövetségben alapvetően biztonságfogyasztónak tekintenek bennünket (bár ez a megítélés az utóbbi években, hála a fokozott magyar katonai szerepvállalásnak külföldi missziókban, elkezdett lényegesen javulni).
Külpolitikai stratégiánknak ezért egy kialakulóban lévő és állandóan változó nemzetközi biztonsági rendszeren belül kell definiálnia Magyarország helyét, nemzeti érdekeit, azok érvényesítésének módját, és nemzetközi szerepvállalásunk jellegét és terjedelmét. Nem lenne helyes, ha nem kísérelnénk meg változtatni a kialakult helyzeten: egy provinciális és rövidlátó magyar politikai osztály, amely hosszabb távon is képtelen legalább a kül- és biztonságpolitika alapkérdéseiben a konszenzus kialakítására, rendkívül káros lenne a nemzet érdekeire. Elengedhetetlen, hogy kilépjünk az elmúlt években magunkra erőltetett passzív szerepből, és ismét pro-aktív szereplővé váljunk. Ennek érdekében széleskörű társadalmi vitát kell folytatni, hogy legalább a fő irányvonalakat illetően nemzeti konszenzus alakuljon ki a külpolitika terén.
NEMZETI ÉRDEKEK ÚJ TÁLALÁSBAN. Magyarországnak fel kell ismernie, hogy NATO- és EU-tagságunk soha nem látott lehetőségeket tár fel számunkra. Egy viszonylag kicsi és korlátozott lehetőségekkel rendelkező ország, mint Magyarország, akkor tudja nemzeti érdekeit a leghatékonyabban érvényesíteni, ha azokat képes beilleszteni egy kellő befolyású államcsoport érdekei közé. Nekünk megvan erre a lehetőségünk, hiszen tagjai vagyunk a világ két legerősebb államcsoportjának. A magyar nemzeti érdekek NATO- és EU-érdekké emelése azonban csak akkor lehetséges, ha mi magunk is megértjük és elfogadjuk, hogy ugyanez a cél vezérli a rendszer többi tagját is. Ezért nem viselkedhetünk önzően, nem folytathatunk egyoldalú politikát, hanem meg kell értenünk, és sajátként kell kezelnünk a NATO és az EU közös érdekeit; csak így lesz lehetséges, hogy a mi érdekeink is közös érdekké emelkedjenek.
Ennek a bonyolult folyamatnak fontos része, hogy milyen anyagi és katonai szerepvállalásra vagyunk hajlandóak a közös erőfeszítések részeként. Ezért szükséges kialakulóban lévő nemzetközi segélypolitikánkat nem szűkkeblűen és a közvetlen környezetünkre korlátozva alakítani, s ezért elengedhetetlen katonai részvételünk olyan nemzetközi akciókban, mint a NATO afganisztáni és az Európai Unió libanoni szerepvállalása.
A magyar külpolitika mögé tehát szilárd belpolitikai hátteret kell teremteni, ami nem mellesleg a kiszámíthatóságnak is előfeltétele. Minden esetben világosan meg kell határozni nemzeti érdekeinket, azok között is egyértelmű prioritási sorrendet felállítva, és minden lehetséges esetben törekedni kell arra, hogy azokat beillesszük szélesebb nemzetközi keretekbe. Ennek érdekében nyitottnak kell lennünk szövetségeseink érdekei felé, és vállalnunk kell utóbbiak képviseletét, még akkor is, ha nincs benne közvetlen nemzeti érdekünk.
A globalizált világban, amelyben számos veszéllyel is szembe kell néznünk, ez az egyetlen esély az ország érdekeinek hatékony érvényesítésére. Magyarország nemzetközi tekintélye az elmúlt évtizedben riasztó mértékben csökkent: nem engedhetjük meg, hogy ez folytatódjon. A kedvezőtlen tendencia megfordításához azonban az alapkérdésekben nemzeti konszenzus és ennek nyomán új külpolitikai stratégia, az ehhez illeszkedő külpolitika, diplomácia és megfelelő intézményrendszer kell. Ennek kialakításához nem az intézmények további rombolására, hanem konszolidálásukra és átalakításukra van szükség; a még meglévő komoly potenciál ésszerű felhasználására a minisztériumokban és az egyre növekvő szerepet játszó nem-kormányzati szervekben egyaránt.
A szerző a Demokratikus Átalakulásért Intézet (ICDT) igazgatója, a New York-i székhelyű EastWest Institute volt alelnöke.
