A kulinária nem abból álla, hogy az ember nekiesik a marhapörköltnek nokedlivel, se lát, se hall, bekebelezi, aztán kérődzik. Az evés nem csupán feltankolása a szervezetnek, hogy a motor menjen tovább. Az étkezés a fizikain kívül lelki-szellemi esemény, öröm, esztétikum, gondolatcsere (már csak ezért sem szeretek egyedül enni, és marhaságnak tartom a közmondást, hogy magyar ember evés közben nem beszél). Még az állatok is szertartásosan esznek, ezt elsősorban a kutyáknál láthatjuk. (Ahogy például a legfinomabb falattal félrevonulnak, és egy megszokott rituális helyen fogyasztják el, kéjes elmélyültséggel.)
Jó sorsom úgy hozta, hogy Huzatos ház című darabomat nem csupán bemutatni kívánta az egyre jobb hírnek örvendő Budaörsi Játékszín igazgatója, hanem felkért a rendezésre is. Saját darabjaimat néhányszor rendeztem már (például a Komámasszony, hol a stukkert három ízben, egyszer Németországban is), így némi habozás után elvállaltam az ajánlatot. Pompás volt hat héten át a régi jó barát Koncz Gáborral és Kertész Péterrel, meg Trokán Péterrel, Bánfalvy Ágival, saját párommal, és még sok remek színésszel dolgozni, felvillanyozott a munka. Nekem a színház világa igazi otthonom, az íróasztalomnál született darabjaim életképességének próbája, testbeköltözése az egyik legizgalmasabb csoda, amit az emberiség kitalált magának. Színészcentrikus vagyok, tudom, hogy a színészeken múlik minden, ha őket nem tudom felpiszkálni, ha ők nem érzik jól magukat a történetemben, minden hiába. A tisztán literátus színmű halott. Már írás közben színészfigurákat látok magam előtt, több darabot írtam úgy, hogy tudtam, Mensáros László fogja játszani, Pécsi Ildikó, vagy éppen a párom. Ha pedig színpadon dolgozom, még inkább működik bennem ez a színészempátia. Remek érzés, amikor a saját szövegem, elképzelt figurám testet ölt és kiteljesedik egy valóságos, eleven emberben.
Ahogy reggelenként Solymárról jártunk a párommal Budaörsre a próbákra, Pesthidegkúton és Máriaremetén át, a Szépjuhászné szerpentinjein (csupa varázslatos név) felkanyarogva Budakeszire, a Budai MÁV-kórház utcája előtt (néma szemrehányással, hogy nyugdíjba küldték, régi szép fekete gőzmozdony strázsál a sarkon), minden alkalommal szembeötlött egy ugyancsak varázslatos név: Gesztenyéskert. Ezt a vendéglőt egyszer, majd ha nem rohanunk, megvizitáljuk, gondoltam mindig. Most megtörtént.
Egészséges (mert ápolt) vadgesztenyefák magasodnak a kertben, most már csupaszon. A belső helyiséget hangulatos, télikertszerű terem egészíti ki, még épülő kandallóval (ugyancsak jó lesz). Kellemes itt ülni, jól meg van ágyazva az ebédhez. (De azért nem fekve eszünk, mint az eszement régi rómaiak.) Az étlap változatos, hangsúlyosak a hagyományőrző ételek. Elképesztően hangzik a Gesztenyéskerti lakoma: bélszín-libamáj-libacomb (leginkább öngyilkosjelölteknek). A sütőtökleves helyett (szeretem, csak túl nehéz) szelíd házi húslevest kértünk, előételnek tonhalkrémet nagyos sötét pirított barna kenyérrel (jól illik hozzá). Párom mézes fácánt választott, én rozmaringos báránysültet, és minthogy ajánlották, serpenyős burgonyát. Ezt Magyarországon sehol sem sütik ropogós barnára. Kértem, reménykedtem, de itt sem sikerült elérni. A sápadt a divat, a jól megsütött vagy nem elegáns, vagy unják a szakácsok. Színvonalas minden, de a konyhaművészet egyik etalonjának számító császármorzsa házi sárgabarack lekvárral – valóban császári! Ilyen súlyosan könnyűt, ilyen olvadékonyan rághatót, ilyen tökéleteset még anyám sem tudott. Az pedig nagy szó. A legnagyobb. A mákos gubával (bobajka, és remélem, nem áztatott kifli) folytatjuk legközelebb.
