Egy új tagállamból származó fekete bőrű nő lenne az ideális személy, de sajnos ilyen nincs – adott egyszer személyleírást Graham Watson, az európai liberálisok frakcióvezetője arról a politikusról, akit szívesen látna az Európai Parlament elnöki székében. A 2004 nyarán tartott legutóbbi EP-elnökválasztáskor sokan mások is úgy vélték, hogy a rangos poszt leginkább egy új tagállam lehetőség szerint egykori antikommunista ellenzékijét illetné meg. Jelöltjük, a liberális színekben induló lengyel Bronislaw Geremek azonban a szavazáskor jelentős különbséggel alulmaradt a szocialisták által indított katalán Josep Borrellel szemben, aki két és fél év munka után januárban távozik az európai képviselőtestület éléről.
Geremek, illetve rajta keresztül az új tagállamok végső soron egy régi szokásjogon buktak el, amely a legerősebb pártfrakciók és – kisebb mértékben – az Európai Parlamentben legjobban reprezentált országok nemzeti csoportjainak különalkujától teszi függővé az elnök megválasztását. Emiatt az elmúlt évtizedekben – kevés kivételtől eltekintve – rendre a konzervatív Európai Néppárt és az Európai Szocialista Párt töltötte be vetésforgóban a tisztséget, egyúttal a legzsírosabb bizottsági posztokat is ők osztották el egymás között.
Josep Borrell jelenlegi parlamenti elnök minden jel szerint elõre gratulálhat Hans-Gert Pötteringnek, holott az utódról csak január 16-án szavaznak majd. Fotó: Reuters
PUSZTA FORMALITÁS. Ilyenformán már 2004 nyarán, Borrell „pajzsra emelésekor” tudni lehetett, hogy ki áll majd 2007 januárjától a következő, azaz 2009 júniusában tartandó európai választásokig az EP élén. Nem is ért tehát senkit meglepetés, amikor az Európai Néppárt a képviselőtestület novemberi strasbourgi plenáris ülésén saját frakcióvezetőjét, a német Hans-Gert Pötteringet jelölte a január 16-i elnökválasztásra. Az az aktus tehát már puszta formalitásnak ígérkezik, annál is inkább, mert a második legnagyobb pártcsoport, a szocialista frakció (egyébként ugyancsak német nemzetiségű) elnöke, Martin Schulz közölte: viszonozni fogják a két és fél évvel ezelőtti gesztust. Az EP-ben régi motorosnak számító, több mint 27 éve képviselő Pöttering így január 17-én már alighanem parlamenti elnökként köszöntheti Strasbourgban honfitársát és otthoni kereszténydemokrata pártelöljáróját, Angela Merkelt, a januártól hat hónapig az EU soros elnökségét ellátó Németország kancellárját.
A strasbourgi elnökválasztás körülményei mintegy újabb „bizonyítékát” adják annak, hogy a német hengernek ma egyre kevésbé állhatja bármi is az útját, különösen azóta, hogy Berlinben a kereszténydemokraták, a keresztényszocialisták és a szociáldemokraták részvételével nagykoalíció alakult. Sokan egyenesen a Pöttering-Schulz duó mesterkedésének tudják be az elmúlt tíz év legjelentősebb uniós jogszabályának, a szolgáltatások liberalizálásáról szóló, erősen Berlin érdekeit tükröző irányelvnek a tető alá hozását.
A fontos posztok parlamenti erőviszonyoknak megfelelő elosztását ugyan nehezen lehet antidemokratikus módszernek nevezni, az Európai Parlament kisebb pártcsoportjai mégis egyre jobban lázadoznak a nagyok „diktatúrája” ellen. Képviselők egy csoportja – köztük több euroszkeptikus honatya – nemrég kampányt indított azon jelenség ellen tiltakozva, amit ők „koronázásnak” neveznek. Sőt, a magukat kiszorítottnak érző kisebb frakciók a bizottsági elnöki és alelnöki posztok jelenlegi elosztásának rendszerét is támadják, amely ugyancsak a nagy pártcsoportokat favorizálja.
Megfigyelők szerint az EP imázsának jót tenne, ha változtatna a megkövesedett szokásjogokon. Erősen vitatható ugyanis, hogy az európai választások eredménye mennyire reprezentatív. Hiszen Európa-szerte a választásra jogosultak kevesebb mint fele adja csak le a voksát, s az eredmény szinte mindenhol a kormányokkal szembeni egyfajta protest szavazást tükröz, a jelöltek pedig briliáns egyéni programjaik helyett pártlistákon elfoglalt helyük alapján jutnak mandátumhoz. „Nem igaz, hogy a népet képviselik” – fogalmaz sarkosan egy, valamikor az egyik nagy pártcsoportnál dolgozó EP-illetékes.
GITTEGYLET. Sokan osztják azt a véleményt, hogy a ciklusról ciklusra mind tekintélyesebbé váló Európai Parlamentben megérett a helyzet azokra a belső reformokra, amelyek hiánya a külvilág szemében továbbra is „gittegylet” szintjére zülleszti le az eurohonatyákat. A nagyvonalú utazási térítésekkel való visszaélések és a „hakni utak” sokasága miatt a képviselőtestület már eleve a média gyakori céltáblája, és ezeknek az ügyeknek a szabályozásán mihamarabb változtatni kellene. Bizonyos imázsjavító döntések viszont túlmutatnak az Európai Parlament hatáskörén. Az EP-nek például egyszerre két székháza is van – egy Strasbourgban, egy pedig Brüsszelben. Ez a kétlakiság évente 200 millió eurójába kerül az európai adófizetőknek, és az utazó cirkuszt a parlament tagjainak a többsége is a pokolba kívánja. Képviselők egy csoportja nemrég egymillió aláírást gyűjtött össze azon petíciójához, amely az Európai Parlament Strasbourgból való elköltözését sürgeti. Ehhez azonban a tagállamok egyhangú döntése szükséges, márpedig Franciaország érthetően ragaszkodik városához. És ebben a kérdésben az EP jövendő elnökének lojalitására is számíthat, aki belenyugvólag máris értésre adta: amíg a szerződés a jelenlegiek szerint rendelkezik, nem lát lehetőséget a változtatásra.
