Angol betegek

Közpénzekből fizetik ki a hazai egészségügyi kiadásoknak nagyjából a háromnegyedét. Ez nagyságrendileg megegyezik az OECD országok átlagával. Általánosságban elmondható, hogy minden fejlett országban nagyon magas az állami részesedés, még az egyéni biztosításokra nagy hangsúlyt fektető Egyesült Államokban is a 40-45 százalékos sávban mozog.

A magyar finanszírozás tehát központosított, s ez annak ellenére is így maradhat hosszabb távon, hogy a kormány jelenlegi egészségügyi csomagjának egyes elemei a decentralizáció irányába mutatnak. A másik oldalon a szolgáltatók többsége – kivéve mondjuk a háziorvosi és a fogászati praxisokat, valamint a diagnosztikát – a helyi önkormányzatok tulajdonában van. A rendszer ebben az értelemben tehát zárt: az állam minden évben, jobbára az előző esztendei adatokból kiindulva szabja meg, mennyit szán e célra.

Eligazítás egy londoni kórházban. Követendõ példa?

Ez azonban még nem garancia a racionális működtetésre. „A kiadások korlátozása lehet ugyan fontos eleme a takarékosságnak, ám nem feltétlenül növeli a hatékonyságot, sőt a tapasztalatok éppen ennek ellenkezőjét mutatják” – állapítja meg Nagy Balázs, a Budapesti Corvinus Egyetem tudományos munkatársa egy, az Egészségügyi Stratégiai Kutató Intézet (ESKI) megbízásából készített tanulmányban. Az egészségügyi törvénycsomag parlamenti elfogadása idején talán ezért is érdemes lehet felvillantani, hogy milyen főbb irányzatok érvényesülnek a világban az egészségügy finanszírozása területén. Hosszabb távon a kérdés az, hogy a magyar rendszer a több-biztosítós (alapvetően amerikai eredetű) szisztéma, vagy a fejkvótán alapuló modell (az angol változat) irányába tolódik-e inkább.

KIFORRATLAN IDŐSZAK. Skultéty László szerint a válasz egyértelmű. A GKI Egészségügykutató Intézet ügyvezető igazgatója lapunknak elmondta: „A magyar egészségügyben jelenleg olyan mélyre ható változások történnek, amelyek nem teszik időszerűvé a finanszírozási rendszer reformját. Ebben a kiforratlan időszakban hiba lenne a több-biztosítós modellt bevezetni.” Ezzel szerinte már csak azért is csínján kell bánni, mert a magánbiztosítókkal kötött szerződésekből az állam nem tud egyszerűen, kártérítés nélkül kilépni. Ezt követően tehát nem lenne annyira egyszerű mondjuk kórházbezárások, ágyszámcsökkentés révén takarékoskodni a kiadásokkal.

A döntéshozók fejében a több-biztosítós modell bevezetése valószínűleg nincs napirenden. Ám félő, hogy ennek kommunikálásakor – politikai szempontok alapján – a leegyszerűsített „nem” jön majd át. Ebben az esetben viszont a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntenénk. „Egy döntés elhalasztása nem jelenti azt, hogy maga a döntés hibás lenne” – árnyalja a képet Skultéty.

Az utóbbi időben mindenesetre sok szó esik a töb-biztosítós modell bevezetéséről. Ez működő formájában a legkiforrottabban az Egyesült Államokban létezik. Az amerikai piacon biztosítási lehetőségek széles skálája áll rendelkezésre, nagy a verseny. Tévedés azonban azt gondolni, hogy az amerikai egészségbiztosítási piac teljesen szabad lenne. Erős szabályozókat építettek be a rendszerbe, amelyek elsődleges célja az, hogy a hátrányos helyzetű, így általában biztosítási szempontból magas kockázatú személyek is részesülhessenek ellátásban. Ennek érdekében például felső korlátot szabnak az adott egészségi állapotú biztosítottakra vonatkozó díjra, vagy hasonló díjkategóriákat írnak elő az azonos típusú munkát végzők számára. A lényeg, hogy azonos kockázatközösségbe tartozó csoportok képviseletében akár az állam, akár a munkáltatói csoportok szövetsége „nagy tételben”, így fajlagosan olcsóbban tudjon biztosítást vásárolni.

A biztosítók persze nem feltétlenül örülnek ennek, hiszen egy ilyen rendszerben könnyen veszíthetnek az üzleten. Ezt elkerülendő, megpróbálják kimazsolázni az alacsonyabb kockázatú csoportokat, s elrettenteni a skála másik végéhez tartozókat. A próbálkozás sikere és általánossá válása azonban társadalmi szinten akkora feszültségeket okozna, hogy valamiképpen „ki kell simítani” a biztosítók kockázatát. Az erre szolgáló módszer alapján az adott csoporton belül az egyéni kockázatot – vagyis a várható, valószínűsíthető egészségügyi költségeket – a lehető legpontosabban felmérik, s a kockázatok arányában szétterítik a biztosítók között. Minél pontosabban lefedi ez a kockázatot, annál kevésbé érdeke a biztosítónak a mazsolázgatás. A rendszer sarokköve az egyén egészségi állapotának, s ezen keresztül a jelenlegi és a várható kockázatoknak a minél pontosabb felmérése. A várható költségeket a korábbi ellátások, diagnózisok, gyógyszerkiadások, kezelések alapján próbálják megbecsülni.

Ezzel szemben a brit példa a leginkább kifinomult és bonyolult, tudományos alapokon nyugvó forráselosztó rendszer. A brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS) rendelkezésére álló, adóbevételekből származó, évi nagyjából 50 milliárd fontnak a 70-80 százalékát regionális alapon létrejövő ellátás-szervezők osztják szét. A fejkvótán alapuló rendszer finanszírozza a kórházakat, a teljes járóbeteg-ellátást és a gyógyszeres ellátásokat is. A cél világos és egyértelmű: az azonos kockázati besorolású embereknek azonos hozzáférési lehetőségeket nyújtani az egészségügyi szolgáltatásokhoz.

Az e cél megvalósításához szükséges módszerek alapvetően két csoportba sorolhatók. Az elsőben az adott személy állapota alapján kalkulálják a kezelés-gyógyítás várható költségeit, míg a második megközelítés az egyén egészségi állapotára ható tényezőkből indul ki (így például figyelembe vesz demográfiai, etnikai, munkaerő-piaci tényezőket is). Ezek alapján – bonyolult statisztikai eljárások beiktatásával, több részformula alkalmazásával – alakul ki a finanszírozási rendszer.

FINOMÍTÁS. A magyar szisztémát szakértők szerint „rendszerváltozás” nélkül is el lehetne tolni kissé a brit irányba. Az angolszász eredetű irányított betegellátás számos eredményt tudott felmutatni Magyarországon, ám nagyon egyenetlen volt a színvonala. Skultéty László is errefelé keresné a kibontakozási lehetőséget, de úgy látja, a politika asztalán jelenleg az egy- vagy több-biztosítós modell közötti választás szerepel. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár finanszírozási rendszerének finomítása azonban – az egybiztosítós modellen belül maradva – mindenképpen kívánatos lenne.

Az ESKI tanulmánya szintén ebbe az irányba javasolja a továbblépést. A javaslat szerint egyes kasszák egybenyitása és a szükségletekhez igazított fejkvóták meghatározása a méltányosságot és a hatékonyságot egyaránt növelné a finanszírozásban. Így például meg kellene teremteni a lehetőséget arra, hogy mondjuk a járóbeteg-szakellátás és a fekvőbeteg-ellátás kiadásai az igényeknek megfelelően kölcsönösen átcsoportosíthatóak legyenek.