Érdemes-e magas inflációt vállalni a munkanélküliség csökkentéséért? Mennyi mai fogyasztást adhatunk oda a holnapi jólétért? A közgazdaságtan olyan kérdései ezek, amelyek nem csupán a tudományos szférát, hanem magától értetődően a mindennapi gyakorlati gazdaságpolitikát, illetve annak döntéshozóit is élénken foglalkoztatják.
A PHILLIPS-GÖRBE. A második világháború utáni időszakban, azaz a XX. század ötvenes-hatvanas éveiben a gyakorlati közgazdászok felfigyeltek arra a jelenségre, hogy amikor a fejlett gazdaságokban csökkent a munkanélküliség, rendre fölfelé kúszott az infláció, amikor pedig nőtt az állástalanok száma, lassult a pénzromlás üteme. Arra jutottak, hogy a kívánatosnál kicsit magasabb inflációt megengedve csökkenteni lehet a munkanélküliséget. Ezt a keynesi közgazdaságtudományi megközelítéssel alapvetően egybecsengő összefüggést a – vélt törvényszerűséget először publikáló közgazdász után elnevezett – Phillips-görbe írja le. A nyugati politikusok jó része akkoriban előszeretettel alkalmazta is a modellt, hogy az adókulcsokat, a közkiadások mértékét és a kamatlábakat módosítgatva beállítsák a munkanélküliség és az infláció kívánatos egyensúlyát, abban a hitben, hogy a kettő között valóban létezik ez a fajta közvetlen összefüggés.
Edmund S. Phelps azonban – majd nem sokkal utána a közgazdasági Nobel-díj 1976. évi díjazottja, Milton Friedman – a hatvanas évek elején rámutatott, hogy a gazdaságpolitikusok számára nem létezik ilyen egyszerű recept. Az infláció vagy a munkanélküliség alakulásában ugyanis nem csupán a naiv, tisztán statisztikai kalkulációk játszanak szerepet, hanem az emberi tényezők – például a pénzromlással kapcsolatos várakozások -, továbbá a munkaerő-piaci stabilitást befolyásoló egyéb szempontok is. A mai gazdaságpolitika tehát nem csak a mai infláció és munkanélküliség között választ, hanem megszabja a jövőbeli lehetőségeket is: alacsony infláció mellett az inflációs várakozások is alacsonyabbak lesznek, ami segítheti a jövőbeli stabilizációs politikát. A kilencvenes évek Clinton-kormányzatának amerikai gazdaságpolitikája talán a legékesebb bizonyítéka annak, hogy magas növekedési ráta mellett is csökkenthető az infláció – mutatnak rá a Nobel-díjat odaítélő Svéd Királyi Tudományos Akadémia idei döntését méltató elemzők. (Milton Friedman után Phelps a második olyan közgazdász, akit a világháború utáni keynesi gazdaságpolitika elszánt kritikusaként érdemelte ki a Nobel-díjat.)
„A hetvenes-nyolcvanas években megjelenő iskolák képviselői Phelps workshopjain és konferencia-előadásain nőttek fel” – jegyzi meg a Nobel-díj idei nyerteséről Király Júlia, a Nemzetközi Bankárképző Központ vezérigazgatója. Számos akkoriban született modell az elnevezésében is viselte Phelps nevét. Király Júlia úgy véli, egy zseniális közgazdászról van szó, aki „már régen megérdemelte volna ezt az elismerést”. Phelps volt a racionális várakozások elméletének előfutára. Emellett a növekedési modellek terén kifejtett munkásságával és a Milton Friedman fémjelezte munkaerőpiac-elmélet társszerzőjeként is letette a névjegyét. A növekedéselméleti kutatásokat az 1933-ban született, doktori címét a Yale Universityn szerző, s a hetvenes évek elejétől a Columbia Universityn oktató Phelps mindezeken túl azzal is gazdagította, hogy modelljeibe – kortársait jóval megelőzve – a kutatás-fejlesztéssel, illetve az emberi tőke felhalmozásával kapcsolatos döntéseket is beépítette.
Phelps figyelme a nyolcvanas évek végén fordult az egyensúlyi növekedés és a munkanélküliség természetes rátájának vizsgálata felé. Foglalkozott továbbá a gazdasági fellendülések strukturális mozgatórugóival is. Elméleti eredményei mellett Phelps gyakorlatban is kamatoztatta makrogazdasági ismereteit. Tagja volt az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank tanácsadó testületének, illetve konzultánsként segítette az amerikai pénzügyminisztérium, a Fed, illetve a szenátus pénzügyi bizottságának munkáját.
