Ötödével csökkent a GDP, kétszámjegyűvé duzzadt az infláció, két év leforgása alatt másfél millió munkahely szűnt meg. Megjelent a tömeges és tartós munkanélküliség, felgyorsult az elszegényedés, széles csoportok sodródtak a társadalom peremére. A foglalkoztatási struktúra átalakulása nemcsak a legvédtelenebbeket érte váratlanul. Komoly adaptációs nehézségekkel kellett megküzdeniük azoknak is, akik vették az akadályokat és sikerült megkapaszkodniuk. Bátran állítható: mindezzel szélesre nyílt az olló a magasba szárnyaló rendszerváltó álmok és Magyarország „földszintes” valósága között.
A szerzõ szociológus. Fotó: Szigeti Tamás
SÜLLYEDÉS ÉS RADIKALIZMUS. A reményvesztés első vámszedője a jobboldali radikalizmus lett. Noha számos történeti-kulturális előzménye volt, újjáéledése döntően mégis a rendszerváltásra vezethető vissza. A felmérések is azt támasztják alá, hogy a jobboldali szélsőséges nézetek elsősorban a süllyedő középosztályi rétegek körében hódítottak. Kutatások bizonyítják azt is, hogy az elmúlt fél évtizedben – függetlenül a megkérdezettek pártszimpátiájától – erősödött a magántulajdon-ellenesség, és markánsan megjelent az a kétely, sőt aggodalom, hogy a nemzeti érdek vajon érvényesíthető-e.
A Csurka nevével fémjelzett jobboldali szélsőség, majd később az orbáni politika radikalizmusa csak a két egykori nagy rendszerváltó párt háttérbe szorulásával együtt értelmezhető. E két párt – az MDF és az SZDSZ – olyan társadalmat ígért, ahol kétharmadnyi nyertes lesz. Kudarcuk egyértelművé tette a nyugat-európai modell, a szociális piacgazdaság adaptációjának nehézségeit.
A status quo fenntartásában érdekelt elit elkényelmesedett. Ideológiai deficitjét jól mutatta, hogy a „több, mint kormányváltás, de kevesebb, mint rendszerváltás” szlogenjével hatalomba került „konzervatív” kormány ideje alatt a jobboldali szubkultúrák közötti átjárás egyszerűbbé vált. A „baloldal” hátránya abban mutatkozott meg, hogy nem merte felvetni a rendszerváltás tartalmára és az átalakulás dilemmáira vonatkozó alapkérdéseket.
Az Európai Unióhoz való csatlakozás új helyzetet teremtett. A belépéssel járó kötelezettségek, legutóbb a konvergencia-program elfogadtatása láthatóan nehéz, majdnem teljesíthetetlen feladat elé állította a kormányzatot és az egész politikai osztályt.
HIBÁS DEFINÍCIÓ. Laki László egy, a közeljövőben megjelenő tanulmányában azt állítja, hogy most a magyar kapitalizmus másfél évtizedes működésének gazdasági, társadalmi teljesítménye is mérlegre kerül, és ezzel együtt az is, vajon az új rendszer mit oldott meg azokból a válságjelenségekből – és persze mit nem – , amelyek a rendszerváltáshoz vezettek. Úgy tűnik, költői a kérdés: csaknem az a helyzet, hogy a rendszerváltást „hibásan”, vagyis nem valósághűen definiálta a politikai elit.
Paradox módon – de korántsem alaptalanul – most azt a miniszterelnököt vádolja a közvélemény többsége hazugsággal, a tények elhallgatásával, akinek a baloldalon egyedül volt „mersze” már korábban is felvetni az új rendszerváltozás gondolatát. (Legutóbbi parlamenti beszédében, ezt a tézisét visszavonta.) Ezzel együtt nem vitathatja el tőle senki, hogy – még ha esetlegesen, ötletszerűen is – többször beszélt a status quo fenntarthatatlanságáról.
Fel van adva a lecke az ellenzéknek, a kormánynak, a társadalomnak egyaránt. Vajon hogyan viszonyul az ellenzék – a várhatóan szélesedő – saját táborának elmérgesedő indulataihoz? Miként reagál a baloldal prognosztizálható vesszőfutására? Nagy történelmi revánsra készül, vagy a rendszerváltás éppen aktuális veszteségeinek minimalizálására? A „baloldal” képes lesz-e engedni, feladni a védhetetlen status quóból, vagy a válságjelenségekre reformdiktatúrával válaszol? A társadalom, a politizáló közvélemény alkotó módon tud-e részt venni egy új alapokra épülő társadalmi szerződés kidolgozásában?
A hazugság falai leomlottak. Ügyeljünk, hogy a romok ne temessenek maguk alá valamennyiünket.
